Ki látta Petőfit utoljára? Végül miért fontos a kérdés, ha egyszer s mindenkorra eltűnt a forradalom viharmadara, ahogyan annak mondta a hálás és belenyugvó,de főleg nyughatatlan utókor. Dávid Gyula és Mikó Imre könyvében (Petőfi Erdélyben, 1972, Bukarest), amire korábban egyszer hivatkoztam, mert egy közép-angliai, egész pontosan egy midsomeri krimit ismertem fel a költő nyomtalan eltűnésének történetében, megkaptam a választ.

Kezdjünk egy rejtéllyel!

Lengyel József székelykeresztúri sebész, aki nem orvosként, csupán csatalátni ment a közeli Fehéregyházára, részletesen beszámolt a tragédiáról. Leírta a harcoló csapatok felállását, mozgásukat. Neki nem volt Bem seregében beosztása, de ha ezredorvosnak mondták, akkor sem szabadkozott. Néhány sebészeszközét azért csak magával vitte a harctérre, ám nincs jele, hogy használta volna. Lengyel doktor visszaemlékezéseiből tudjuk, ő látta Petőfit amint a hídon állt és a közeledő kozák dzsidásokat figyelte. Egy másik forrás szerint Petőfit a hídon Bem ezredorvosa látta, csakhogy őt nem Lengyel doktornak, hanem Simonfi Sámuelnek hívták! E fordulat (amely, ha jóhiszeműek vagyunk, mitsem vesz el Lengyel József szavahihetőségéből) nem hagyott nyugodni, s a rejtélyszerűséget csak növelte, hogy Simonfi neve egyetlenegyszer sem jelenik meg a Dávid-Mikó-kötetben, Lengyelre viszont minduntalan hivatkoznak a szerzők, fölemlegetve a megbízhatóan pontos részletezést. Egy másik ok, ami arra ösztökélt, hogy utánakeressek Simonfi Sámuelnek, a lehető legudvarhelyibb: Bem tábornok ezredtrombitásának sírköve van a katolikus temetőben. Ezredorvosának is több köze Udvarhelyszékhez, mint első pillanatban gondolnánk, noha Tordán született 1817-ben.

„Tábornok úr, nem olyan egyszerű”

Karrierjét a kor szokásai alakították. Kijárta a nagyszebeni katonaiskolát, székely határőrezredbe osztották be, alakulatával Milánóban töltött néhány évet. Beiratkozott az orvosi egyetemre, ahol szakmát és nyelvet tanult. Ezredét Lembergbe helyezték át (Ausztria kontinentális nagyhatalom volt), ahol tizenkét év szolgálat következett, végül egy évvel a polgári-demokratikus forradalom kitörése előtt hazaengedték őket Erdélybe. Itt egy időre megszakad az elbeszélés folytonossága. Simonfi jószerével parasztokat, mezővárosi polgárokat kellett volna gyógyítson, békés, a birodalomhoz hű civileket és persze a Béccsel szemben örök haragot hirdető renitenseket. De az idő egyből történelemmé súlyosodott 1848-ban. Amiből a későbbi ezredorvos még semmit nem érzékelt. Sepsiszentkirályon volt éppen nővérénél, a református papnénál. 1849 januárjában gróf Bethlen Gergely honvédőrnagy, később ezredes, Bem hadsegéde és lovashadosztály-parancsnoka községről községre járva toborzott. Huszárokat, tüzéreket, gyalogosokat hívott hadba, az akkori háromszéki hangulatot ismerve (s itt akár a regényíró Jókai is megjelenhetne életnagyságban), nem nehéz elképzelni, sikeres volt a toborzókörút. Bethlen gróf Szentkirályon értesült, kicsoda a faluban tartózkodó neves vendég: katona, orvos (sőt, katonaorvos!), aki tökéletesen beszél olaszul és lengyelül.
A következő képen már háborús helyszíneken látjuk: Bem szétveri Urban tábornok császári zsoldban, erdélyi románokból álló csapatát, ami után a vesztesnek Bukovinába kell menekülnie, át a Tihuca-hágón. Simonfi ettől kezdve mindenütt ott van a tábornok közvetlen környezetében, Piskinél, Nagyszebennél, Vízaknán.
Újabb kép, amit oly jól ismerünk a fentebb idézett könyvből. Segesvár. Július 31. előtt két nappal érkezett Bem tábornok, Petőfi honvédőrnagy, Simonfi Sámuel ezredorvos, a Matskási kúriában szálltak meg.
– Elégedett vagyok a vendéglátással – szólalt meg e percben Bem. Bejelentésének igazában nincs miért kételkednünk. Kételyünk oka, hogy mindez mégsem hangzott el. A nemcsak a parancsoláshoz, de a tábori fegyelemhez is tökéletesen hozzászokott katonatiszt ilyet nem mond, még ha lépten-nyomon észleli is a feltűnő szívélyességet, és természetesen értékeli a dús asztalt. A csata napjának reggelén lóháton mennek Segesvár alá terepet szemlézni. Jobbján Petőfi, balján Simonfi. Bem előreengedte a költőt, hogy egy pillanatra kettesben maradhasson az orvossal. Félhangosan, lengyelül utasítja:
– Harc lesz itt hamarosan. Nehogy a honvédek közelébe engedje (s itt Petőfi felé biccentett) , mert amilyen forrófejű, biztos hogy a vesztébe rohan. Tartsa rajta a szemét, ha szép szóval nem lehet, akár fizikai kényszerrel is visszafoghatja, erre az én szavam a kezesség.
Mire Simonfi: Tábornok úr, nem olyan egyszerű ez, amilyennek látszik, éppen mert forrófejű, amint ön is mondta. Képes lekaszabolni, aki arra vetemedne, hogy úgy bánjon vele, mint egy gyerekkel szokás. S a második kifogásom (nem mentségem!), hogy itt ha mi a muszkákkal összekeveredünk, sok lesz a sebesült, én pedig, miközben a sátorban épp egy közhonvéd lábát vagy egy főtiszt karját amputálom, fél szemem nem tudom Petőfin tartani. Nem rendelne ki valakit védelmére?
– Arra most nincs idő. Különben is mindenkire szükség van, pont oly jól tudja, mint én, hogy sokszoros túlerőben van az ellenség, nekünk pedig támadnunk kell, holott erőnk szerint legfönnebb védekezhetünk.
Így történt? A helyszín és a helyzet hitelességét ne rontsuk a szerző bizonytalankodásával. Akárhogyan is volt, Simonfi látta utoljára a költőt a hídon e második helyzetváltozat szerint. A következő órában aztán nemcsak a költő, hanem minden elveszett. Az ezredorvosnak is menekülnie kellett, Lengyelországban telepedett le, folytatta az orvosi praxist. Amikor pedig évek múlva amnesztiát hirdettek, visszatért nővéréhez Háromszékre. Ugyanaz történik vele is, mint Vörösmarty hőseivel: a hármasúttól indulnak a szereplők, oda is térnek vissza az emberélet, a sors időközben filozófiává súlyosodó bölcsességeivel. Nagyajtán nyitotta meg rendelőjét, néhány év múlva Baróton körorvos, 1878-ban járási főorvos Oklándon. Harminckét község lakóinak egészségét vigyázta tizenkét éven keresztül. A vesztett forradalom nem halványul életében, vagy ha fakulna, nem engedik a mindennapok. Ő igazolta a honvédeket, a szabadságharcban részt vevő öregeket, rokkantakat, akik a kézjegyével ellátott igazolvány alapján kapták nyugdíjukat. Az özvegyeknek havi tíz forint járt. Fáradhatatlan, szerény, munkaszerető, minden betegén segíteni akaró doktor hírében állt, s a jelzők nem voltak túlzók. Csodadoktornak hívták (olasz képzés, aminek a gyakorlati súlyát épp a szabadságharc nagy ütközetei bztosították). Nagy értője volt a gyógynövényeknek, híre ment tüdőgyulladásra alkalmazott főzetének. Tessék csak elképzelni, milyen lehetett e betegség egy olyan világban, ahol antibiotikumok még nem léteztek, következésképp egy banális meghűlés szövődményében elpatkolt az ember! A szembetegségekre, kéz- és lábnyavalyákra is kidolgozott néhány eredeti megoldást. Öt évtizeden át orvosa volt Oklánd és Barót közegészségügyének, beavatkozása minden bizonnyal az első reanimálási kísérlet volt a történelmi Udvarhelyszéken, amikor Vargyas határában villám sújtott tizenegy arató nőt és őket kellett újjáéleszteni.

Bronzkori séták Székelyföldön

Abban az időben a hun eredet igézetében lelkes műkedvelő régész volt mindenki Orbán Balázstól Simonfi Sámuelig. Meg néprajzos, igaz, akkor még nem volt közhelyszerűen deklarált kincs a népművészet. Ott sétáltak a baróti plébánossal a bibarcfalvi határrészen, felfigyeltek az úgynevezett határhalmokra.Még mit nem, határhalom! – dohogott Simonfi. Esetleg sírhalom! Felhívták vargyasi báró Daniel Gábor főkirálybíró figyelmét a nevezetes alakzatokra, aki aztán a XIX. század hatvanas éveinek végén elrendelte feltárásukat. Összesen kilenc halmot ásattak meg, „az azokban talált terméskőből szabályosan összeillesztett koporsók, bennük elégetett holttestek hamvai, csontmaradványok. ” Kaptak továbbá néhány sárga bronz lándzsavéget. Szenvedélyes régiséggyűjtő volt, bizonyítja az alábbi feljegyzés is: „az olaszteleki határon, Tortoma erdőrészen, hol az ötvenes években egy bronz üstben egy pásztor több aranyrudacskát talált, amelyek közepükön vastagabbak voltak, a két végük felé vékonyabbak és rovátkákkal ellátva, melyek alkalmasint egykor pénz gyanánt lehettek forgalomban.Ezen rudacskát összehajtva egy férfiujjra való gyűrűt adott ki. Ilyet kaptam egyet Bartha Károly bardóci birtokostól, azt az Erdélyi Muzeumba küldöttem. Ezen kívül volt az említett üstben több bronz római korabeli bányalámpa és lándzsavég. Ezeket a németek alkalmasint valamely bécsi múzeum számára felküldték. A Tortoma körül van egy patak, amely most is több régi vastag cserép – mondjuk fazék – darabokat mos ki.

Lecsupaszítva

Nyolcvanegy éves koráig gyógyította az erdővidékieket Simonfi Sámuel uram, a szabadságharcos orvos, közben érthető honfiderűvel leltározta és tanulmányozta a legendák ködébe vesző történelmi múltat, amikor Isten ostorának mondták Attilát,és a művelt világ puszta hírünkre(?) is reszketett. A zárójeles kérdőjel a jogosan kételkedő utókoré: tényleg mi voltunk a hírünkkel? 1898-ban halt meg Baróton. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha most valaki megkérdezi, és aztán miben halt meg? Egyszer egy humorista megírta és sajátosan magyarnak mondta a tünetet, hogy a hírre, ha meghal valaki, az első kérdés ez. Hogy hány éves volt és sokat szenvedett-e, csak ez után következik. Simonfi Sámuel ágyban, párnák közt halhatott meg. Elfogyott lassan, mint gyertyaszál, mely elhagyott, üres szobában áll. Halálának esztendejében pontosan ötven éve, hogy elzúgott a forradalom, noha Petőfit még ennyi idő után is látni vélik s ha nem, akkor is tudják, hogy él a messzi idegenben. A XIX. század végéig volt elég idő, hogy minden romantikájától lecsupaszítva működjön a sosem hétköznapi, inkább prózaian mindennapi halál. Addigra már nincs fa, melyen villám fut keresztül, vagy amelyet szélvész csavar ki tövestől. Nincs kőszirt, mit hegyről a völgybe, eget-földet rázó mennydörgés dönt le. Simonfi síremlékét-sírját tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt felújították a helyiek, azóta március 15-ét ott ünneplik meg, emlékeznek a szabadságharcra, az ő személyes, Bem apó közelében szerzett érdemeire. Olyankor koszorúerdő lepi el a sírt, amely jóval valóságosabb, mint az a „legendai”, a Petőfié Székelykeresztúron.
Simonfi honvédorvos ükunokája Székelyudvarhelyen élt, dr. Pál Gyula ügyész, a Nyírő-emlékbizottság elnöke volt

1. Komán János:
   2017. július 25. 16:12

   Kedves Pista, egy ilyen forrásértékű írás nem mellőzheti a lábjegyzetet,mert ez már nem irodalom, hanem történelem.Gratulálok.