KÁNTOR LAJOS író, irodalomtörténész, színházkritikus, szerkesztő
Kolozsvár 1937-08-07 – Kolozsvár 2017-07-22

Kántor Lajoshoz sok emlékem fűződik. Amikor először jártam a Korunk szerkesztőségében és átnyújtottam neki a verseim, a szerkesztőség még a Főtéren volt Kolozsváron, a régi bérházak egyikében. Az ajtóval szemben ült az asztalánál. Majd elolvassa, mondta, aztán meglátja, ha jók…
Később, amikor átköltözött a szerkesztőség egy másik épületbe, már színésznőként kerestem fel az interjúimmal. Nyitott volt rájuk, s én boldogan hagytam ott a sokkal tágasabb szobát, asztalán a kézirataimmal.
Aztán, amikor meg is jelentek, elutazott a szerkesztőség Udvarhelyre, Szatmárra s én elkísérhettem őket, mint interjúkat író-szerkesztő.
Náluk is jártam párszor. Úgy szerettem azt a magas boltíves szobát a hatalmas könyvespolcaival, kényelmes foteljeivel – irodalmat, tudást árasztott, mindig úgy képzeltem, ha én ilyen helyen ilyen emberek közt lakhatnék, mennyivel teljesebb volna az életem. Hiszen ilyen helyeken csak alkotni lehet. Még minden tiszta, egyértelmű volt. Voltak az elnyomók, és voltunk mi, az elnyomott írástudók, tollforgatók.
Ritkán, de eljutott Sepsiszentgyörgyre, és egyszer nagy örömömre meghívhattam hozzánk is. Egyik színházi kollokviumunk alkalmából tudott lejönni.
Tavaly ősszel meglátogattam, és elvittem megjelent verskötetemet. Meg akartam nyugtatni – bár kétlem, hogy nyugtalankodott volna –, nem nyúlt nagyon mellé annakidején, amikor a verseimet felkarolta. A hitéletemről szóló könyvemet is elvittem neki, hogy megismerje, mitől változott meg az életem. Ült velem szemben szokott helyén a fotelben, és az öregségtől kissé meghajlott alakja kiegyenesedett, tekintete csillogott, mialatt beszélt, gondolatai szárnyaltak, frissen, szokott gazdag tartalommal – öröm volt hallgatni. Mint aki visszarepült az időben. Legalább negyven éve nem találkoztunk. Olyan természetességgel fogadott, mintha csak az idő, ez a semmiség telt volna el, a lényeg, a közös érdeklődés maradt. Színház, irodalom. Úgy éreztem, magyarázattal tartozom neki, valamikori engem ifjú költőként beharangozómnak, hiszen nagyon hosszú évekre elhallgattam. Meséltem neki az életemben bekövetkezett változásokról. Érdeklődéssel hallgatta. Visszafiatalodott. Őt nézve láthattam megtestesülni az igazságot, szellemünk örök fiatal maradhat.
Idén a kolozsvári Állami Magyar Színházban is összefutottunk, épp a magyarországi Nemzeti Színház Tóth Ilonka előadásán. Teste törődöttségére fittyet hányva lelkesen osztotta meg észrevételeit az előző előadásról is, a Rosmersholmról. Az a nyitottság, amivel a világra, az újdonságokra reagált kortalanná tette. Úgy beszélgettünk, mint akik egyidősek, maiak és épp olyan fiatalok, mint akiket látnak, csak kicsivel többet éltek… Más különbség nincs.
Szerettem ezt a hozzáállását. Mindig öröm és megtiszteltetés volt a társaságában lenni. Rangot adott jelenléte az eseménynek. Nagy tisztesség nekem, hogy ismerhettem és kicsit ő is engem. Hálás vagyok neki a verseim, a színészinterjúim első közléseiért. Mindig kész volt támogatni, amikor éppen megszületett valami bennem, és azt jónak is tartotta. És azzal különösen megtisztelt, hogy színházkritikusként interjút is adott a készülő kötethez, annyira komolyan vette a munkámat. Nem felejtem el, amíg élek.

2017-07-23

1. Marianna:
   2017. július 25. 06:55

   Nagyon szép, értékes búcsúzás.

2. Nászta Katalin:
   2017. július 25. 10:10

   Köszönöm, Marianna.

3. gtamás:
   2017. augusztus 21. 11:09

   „mindig kész volt támogatni”, úgy érzem, ez az egyik alapvetõ jellemzõje volt