Úgy megszerettem az idők folyamán Bálint Györgyöt, hogy nem feledhetem a gondolatait. Többször is átolvasom egy-egy könyvét, mintha kedvenc versekből merítkeznék. Folyton, folyvást. Nem elég, hogy napokkal ezelőtt alázatosan „lekoppintottam” Jégtáblák, könyvek, koldusok című cikkgyűjteményének előszavát, azzal az ürüggyel, hogy bár nyolcvan év telt el megírása óta, valahogy az én mai gondolataimat, életérzésemet foglalja össze, most úgy érzem, a könyv írásainak egy-egy összefüggő passzusát is kötelességem egyúttal aláhúznom és breviárium-szerűen felmutatnom. Ahogy azt korábban Kosztolányi Dezső vagy Antoine de Saint-Exupéry műveivel megtettem. Aki mindezt kevésnek tartja, az keressen rá a teljes Bálint György-életműre, akinek viszont elég élményt jelent ahhoz, hogy az 1937-ben megfogalmazottakat felelősen továbbgondolja, annak együttérző szeretettel ajánlom a figyelmébe. (csg)

1.

Kérdés: érdemes-e jegyzeteket készíteni. Ez a kérdés tulajdonképpen a szakma alapvető kérdése most, az ujságírásé, sőt sok tekintetben általában az írásé. Érdemes-e feljegyezni, ami eszünkbe jut? Az anyag, amit leírunk, hosszú utat tesz meg, amíg a notesz lapjaira kerül. Jöhet kívülről és jöhet belülről, vagy jöhet (ez a leggyakoribb eset) nagy kerülőkkel, mindkét terület, a belső és a külső érintésével. Ami nagyon belülről jön, az magánügy. Nem tudom, okvetlenül szükséges-e ma feljegyezni magánügyeimet. Erős a gyanúm, hogy nem érdekelnek senkit (bár engem se érdekelnének!). Csak én használhatom őket és én se mindig. Mennél kevesebb maradandó nyomuk marad, annál jobb.

Fontosabbak, »közérdekűbbek« azok a jegyzetek, melyek a másik világról, a külső világról számolnak be. Szakmai szempontból ezek értékesíthetők leginkább. Megállapítások és vélemények a világról, megjegyzések az egyetemesről; az emberiség nagy, közös magánügyéről. Ez volna a publicista dolga, a »közíróé«. (Ettől a divatos, mesterséges szótól különben mindig irtóztam és mindig egy másik szó jut róla eszembe: »közveszélyes.«) Aki az utóbbi időben ezt a mesterséget űzi, egyre kínosabban érzi a munka mindinkább szűkülő esztétikai lehetőségeit. A »közíró« az egész világon egyhangúságra, egyszínűségre kényszerül. Egyre kevesebb lesz a témája, egyre kevesebb tényt állapíthat meg és egyre kevesebb megjegyeznivalója van róluk. Mindenki, aki rendszeresen ír a világ dolgairól, előbb-utóbb banalitásokat ír. Csak egészen nagy témák vannak már, csak egészen nagy sérelmei és fájdalmai vannak már a világnak. És ezért csak egészen nagy igazságokat lehet velük kapcsolatban megjegyezni. Az egészen nagy igazságok pedig végeredményben banalitások. Nincs laposabb közhely, mint például ez: »milliók éheznek«. Ezt már minden lehető módon elmondták, nem lehet többé variálni, színessé, érdekessé tenni. És mégis elmondják, elordítják újra meg újra. Banálisan hangzik, túl van minden esztétikai lehetőségen. Ugynevezett »elcsépelt téma«. És az élet ma csupa ilyen elcsépelt témával van tele. Emberek nagy tömege elcsépelt helyzetekben vergődik, elcsépelt témákról jajgat, elcsépelt igazságokba vagy igazságtalanságokba pusztul bele. (Világító jegyzetek)

(Folytatjuk)