…általam oly nagyon tisztelt írók, költők, filozófusok és más művész emberek vajon miért vetettek gyakran önkezükkel véget életüknek?
Fiatalabb és ítélkezőbb koromban azt gondoltam, nem lehetnek hitelesek, hiszen az igazságuk ismeretének birtokában nem volt fair az utókorral szemben idő előtt kiszállni.
Ma már nem vagyok ebben annyira biztos.
Keresni az igazam, feltételez tetemes mennyiségű érzékenységet, amit a világ nem tolerál.
Nem, nem jól írom.
Én nem tolerálom a világomat, a reflexióim rá túlzóak, feláldozom alapvető védelmem azokért a tapasztalatokért, amelyek során szert tehetek a vágyott bölcsességre.
Nem, már nem az imágó vonz, nem tudom, leszek-e békés, kötögetős nagymama, akihez tanácsért jönnek az emberek.
Hozzám már tíz évesen is azért jöttek, és akkor sem fogadták meg, mi lesz a különbség ha ugyanúgy nem fogadják meg mikor nyolcvan leszek?
Nem is az értelmét keresem, talán inkább azt remélem, hogy ha megértem, hogy működik, ha megtanulom kezelni, akkor harmóniába kerülhetek vele, akkor harmóniába kerülök velem.
Ha így lesz, akkor nem kell félnem meghalni.
Akkor a be- és kiteljesedett énem hal majd meg, hogy elveszítve minden emlékét, tudását, lényegtelen lényegét, majd ujjászülessen egy másik énemben, amelyik nem folytatása a mostaninak, de függ tőle, s mint ilyen, természetesen az is csak illúzió lesz, egy újabb előadás a színpadon, újabb közönség és egy másik történet.
Talán ők, a titkok tudói, ráébredtek a maguk igazságára, talán abban nem volt helye életnek a halálon innen, talán csak a teher volt túl nagy, mert minden időben megsebzõdik, aki sebezhető.

Már rég elvirágzott a cseresznye, a mandula és a birs is. A szomszéd kertben van egy fa, nem tudom mi lehet, gyermekkoromban láttam hasonlót a Balaton-Felvidéken, poros udvarokban, láncon tartott kutyákhoz kötözve.
Gömb alakú virágzata fehér, apró szirmokból áll.
Törzse vaskos, magasra nő, de görbe, mint nehéz sorsú ember, szebb is az égre törő jegenyéknél. Lassan elhullatja ő is a virágait.
Felkapja a szél és beteríti a szirmokkal az elegáns külváros, gazdag házait, a kerítés nélküli ápolt előkerteket, az elhaladó autókat és engem, aki épp a lemenő napban keresem a csodát, s ha ma abban nem is lelem, a virágesőben megfürdöm azért.

Magam vagyok a vörös téglából épült hivalkodó gazdagságban vajon?
Valamelyik koszorús ajtó mögött rejtőzik-e más, aki a maga világában, a maga nyelvén él.
Nem létezik, él.
Nem lélegzik és eszik, él.
Nem vásárol, dekorál, kertészkedik, iszik, hanem él.
Remélem, igen.
Nem fogom tudni soha, de nem is érdekes, elég ha azt gondolom, hogy talán, és máris kevésbé érzem a magány súlyát.

Online életet élek, szeretteim szétszórva a világ számos pontján épp.
Nem baj, mert érzem őket, ahogy ők is engem.
Jelenlegi színházam társulata más életeket keresztez most, mást lát, más nyelven beszél és álmodik, majd összeadjuk, amit így megtaláltunk, majd annyival is többek leszünk.

Szeretném, ha így lenne…imádkozom, hogy így legyen, és már értem. Isten valóban kényszer.

(Szerző következő irását jövő szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

1. Nászta Katalin:
   2017. július 26. 03:36

   Ez az írása olyan, mint egy szabadvers. Egy gyermeket látok, akiben a Minden lehetősége benne, aki játszik, mialatt ismerkedik világgal, éterrel, gondolataival, képzeletének korlátlanságával. Ártatlan, ezért mindent mer.

2. Nászta Katalin:
   2017. július 26. 04:37

   http://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/2017/07/26/szeljegy_eugenia_s_lee_irasara#more12690855

3. Eugenia S Lee:
   2017. július 27. 00:04

   Wow, köszönöm szépen, annak külön örülök, hogy ez a pár sor egy ilyen klassz írást ihletett. Szabad megosztanom másokkal is?

4. Nászta Katalin:
   2017. július 27. 03:19

   Természetesen, kedves Eugenia!

5. Eugenia S Lee:
   2017. július 27. 12:15

   Köszönöm szépen!

6. Kerekes Tamás:
   2017. július 27. 14:44

   jó