Néhány nappal ezelőtt pillantottam meg ezt a halat egy élelmiszerkereskedés kirakatában. Az egész találkozás nem tartott egy-két másodpercnél tovább, meg sem álltam a kirakat előtt, de a látványt sohasem fogom elfelejteni. Meglehetősen mindennapi kép volt: a szárazra tett hal lélegzeni próbált, kerek ponty-szája kétségbeesetten tátogott. Ilyet már sokszor láttam. De volt ennek a helyzetnek egy egészen különleges tragikuma. A fuldokló hal közvetlen közelében víz volt. Nagy haltartály fölött vergődött, egy felfüggesztett, láncokból font mérlegben. Alatta nagyszámú hal uszkált az éltető vízben. Láthatta ezeket a boldogabb lényeket, hallhatta a víz csobbanását, érezhette szagát – halálos kínjában az élet közelségét. Nyilvánvaló volt, hogy nem csupán pillanatnyi megpróbáltatás érte ezt az állatot, nem csak azért emelték ki, hogy valamelyik vevőnek megmutassák. Senki sem volt a közelében, látszott, hogy kiemelése végérvényes. Ezt a halat halálra ítélték, lassú és gyötrelmes halálra. Amint a kirakat előtt elmentem, tekintetem találkozott az övével. Most itt ülök az íróasztal mellett, kínzó tehetetlenségben és újra meg újra felvetem a kérdést: mit kellett volna tennem?

Jól tudom, hogy a többi, látszólag boldogabb hal sem örökéletű. Bármikor megvehetik őket és nem sokkal később megdicsőülten foglalnak helyet a tálban, különféle rejtélyes nevek alatt, melyeket csak az előkelő éttermek látogatói értenek. A halak élete is mulandó és a zsúfolt tartályban nem is nagyon kényelmes. De mégis csak élet és a víz mégis csak víz. Kétségtelen, hogy a kifogott halat végzetes kegyetlenség érte. Vádoló, üvegesedő pillantását örökké látni fogom. »Ki felelős ezért?« – kiáltott fel egyszer Tolsztoj, mikor megnézte a vágóhidat. Én most nem kiáltok fel és nem érintem az általános felelősség kérdését. Csak a magam felelőssége érdekel e pillanatban.

Igen: mit kellett volna tennem? Bemehettem volna az üzletbe és felszólíthattam volna a tulajdonost, hogy a fuldokló halat azonnal tegye vissza a vízbe. Bizonyára visszautasította volna az illetéktelen beavatkozást és eltanácsolt volna az üzletéből. Legjobb esetben, a béke és a reklám kedvéért, visszadobta volna a vízbe, hogy azután, amint elmentem, ismét kiemelje, eredeti szándéka szerint. Hogy ennek elejét vegyem, megvásárolhattam volna a halat. Most tovább kínlódott volna a hónom alatt egy papirosban, amíg a Dunához nem értem volna vele, ahol visszakaphatta volna szabadságát. Valószínű, hogy nem is bírta volna ki a hosszú utat. De ha véletlenül sikerül is ilymódon megmentenem, ki biztosít, hogy másnap egy másik halat nem fenyeget-e ugyanez a sors. Sőt, sokszáz halat sokszáz üzletben. Járjam sorra a halkereskedéseket, töltsem napjaimat fuldokló halak megsegítésével, míg végül tébolydába visznek, vagy esetleg börtönbe, felforgató törekvéseim miatt? Vagy igyekezzem általános elvi rendezést elérni, a kereskedelmi kamarával tárgyalni, esetleg néhány képviselőt megkörnyékezni, hogy a parlamentben hozzák szóba a dolgot? Sok víz fog lefolyni a Dunán és még több hal fog víz nélkül megfulladni, amíg ilyen módon eredményt érhetek el…

…Nem tehetek egyebet, mint hogy irok a dologról. Nincs más lehetőségem, nincs más vigaszom. Szűk lehetőség, sovány vigasz! Az életben – érzem – ez a végérvényes és visszavonhatatlan szerepem. Nem főszerep és nem is hálás. Valószínűleg sohasem lesz eredménye. Mégis, ez az egyetlen létjogosultságom és az egyetlen eszköz, ami még elviselhetővé teszi a világot. »Szavak, szavak« – mondom néha megvetően Hamlettel, de közben tudom, hogy a szavakon kívül már semmi sincs. (Elmélkedés a halról)

Folytatjuk