Fifik vagyunk? – azt kérdezzük Gergely Tamás Stockholmban élő magyar író új könyvét olvasva. A könyv címe: FIFI. Egy illatcsepp története. Hát erről van szó! A mai ember bárminek elképzeli magát – de hogy illatcsepp lenne, az eszébe sem jut. Pedig ez kellene, hogy eszébe jusson! Fifi a vörös áfonya illatcseppje. A természetre és a természetességre – annak szépségére figyelmeztet. És gyakori hiányára! „Ilyen kis illatcsepp lennék – olvassuk a könyv hátsó borítóján. – Elég, ha a szemünk behunyjuk, máris szállunk, szállunk…”

Bár ilyen könnyen menne! De már az elején megtudhatjuk: „Minden félelmetes, aminek nem látni a végét, sőt, még az elejét sem.” Hamar odakerülünk a Szakadék szélére. És a könyvből megtudhatjuk, hogy nem a szakadékkal van a baj, hanem velünk. Mert a Szakadék falát alkotó Gránit „amilyen súlyos, olyan állhatatos – és meleg a lelke.” Mi viszont – az állandó rettegésben – el sem tudjuk képzelni ezt. Sokkal veszélyesebb a tanácstalanság: a „Talán alaktalan szörny – jön rá Fifi, még idejében. – A legostobább kérdés: Jó irányban haladunk? Talán…”

Ismerős szövegek, ismerős helyzet – a politikusok ténykedése miatt mindannyian a Talán birodalmába kerültünk. De a könyv – hálistennek – erre nem tér ki. Nem alacsonyodik le… Ennél fontosabb dolgokat taglal – és teszi az anekdota és a fabula segítségével. Gergely Tamás hőse, a kis Fifi – a bennünk élő gyermek – mindig meglátja az érzést és figyelembe veszi a szándékot. Ezek az alapvető dolgok! Amikor baj van, Fifi – akárcsak mi, mindannyian – „hogy ne csüggedjen, emlékeibe kapaszkodik.”

A könyvben minden jelenségnek tulajdonneve van – ebből is láthatjuk, hogy életünkben minden megszemélyesül, és személyessé válik, ha akarjuk, ha nem. Ezt az írói szándékot, nézőpontot erőteljesen aláhúzzák Damó István – az ugyancsak brassói származású és külföldön élő művész – képei. Én nem nevezném illusztrációknak. Csodálatos színes rajzok. Azokat látva megtudhatjuk, hogy Fifi egy kislány, aki a szöveg kiegészítéseképpen különböző helyzetekben jelenik meg – hol támad, hol pedig védekezik. Belekapaszkodik az örvénybe, megöleli, táncol vele – és nem lesz semmi baja tőle. Mert nemcsak retteg, hanem állandóan figyel – és felfogja azt! -, hogy mi történik. Madár hátán repül. Bámul. Gondolkodik. Fél. Csodálkozik. Zuhan. Rettegve kapaszkodik. Darazsakat táplál… Damó képei epikusan kiegészítik az anekdotikus szöveget. Tesztelni kellene, hogyan hatnak e rajzok a gyermekekre! Szerintem, még jobban, mint a felnőttekre. Mert a felnőttek már … elszürkültek.

Öröm egy ilyen könyvet olvasni, nézni. Csakhogy hozzájutunk-e egyáltalán? Magyarországon jelent meg. Szép hazánkban pedig még mindig, de meddig? – nem terjesztik.

Forrás: Bukaresti rádió magyar adása / Vélemény / 2017. július 26.