Ked­ves La­jos,
meg­leptél,
hi­szen az­zal váltunk el a Ko­runk szer­kesztőségében utolsó mun­ka­na­po­don – mielőtt ma­ga­sabb ha­tal­mak meg nem akadály­oz­tak a további munkálkodásban, mert azt hi­szem, Ne­ked ad­dig ki­csit min­den nap mun­ka­nap is volt –, hogy a Túlélő képek című, Kántor Laci fotóit tar­tal­mazó köny­ve­te­ket mu­tat­juk be au­gusz­tus­ban, a Ko­lozsvári Ma­gyar Na­po­kon.

Örömmel újságol­tad, hogy a képe­ken sze­replő írók, költők közül kik azok, akik máris je­lezték, hogy szíve­sen ott lesz­nek, kik azok a színészek, akik majd el­mond­hatnák, fel­ol­vas­hatnák a könyv­ben sze­replők egyik-másik szövegét. És mert sze­ret­tem ezt a köny­vet már első, 1989-es kiadásában is, aztán a máso­dik, 2009-es kiadás meg­je­lenésének előkészüle­te­it már nyo­mon is követ­het­tem, szíve­sen mond­tam igent arra, hogy segítsek a ter­ve­zett könyv­be­mu­tató vagy inkább találkozó le­bo­nyolításában.
El­mon­dom most azt is – talán erre még nem nyílt al­kal­mam –, hogy miért sze­ret­tem és sze­re­tem ezt a köny­vet, ame­lyet szer­kesztőként je­gyeztél. Olyan pil­la­nat­felvétel az erdélyi ma­gyar írók, költők, kri­ti­ku­sok több ge­nerációjáról, amely­ben együtt sze­re­pel­nek azok a szerzők Ba­logh Edgártól és Horváth Imrétől Kovács András Fe­ren­cig, akik egymásnak már a képek elkészülte idején, 1988/​1989-ben is szel­le­mi vi­ta­part­ne­rei vol­tak, és azóta egy táguló kör különböző pont­ja­in egy­re messzebb kerültek egymástól a szel­lem te­re­i­ben. De természe­te­sen vol­tak együtt eb­ben a könyv­ben, ahogy a leg­na­gyobb természe­tességgel sze­re­pel­tek mind­annyi­an a Ko­runk álta­lad szer­kesz­tett hasábja­in. És nyilvánvaló volt, hogy helyük van ne­kik és más hozzájuk mérhetőknek azok­ban az iro­da­lomtörténeti munkákban, kri­ti­kaköte­tek­ben is, ame­lye­ket írtál. Egyszóval jel­lemző volt rád ez a könyv, ahogy a folyóiratszámok, folyóirat­ro­va­tok is, ame­lye­ket az idők során, 1959 óta szer­kesz­tettél.
Mert el­fo­gult-el­fo­gu­lat­lan szer­kesztő voltál, hogy ezt a nemlétező szókap­cso­la­tot vagy pa­ra­do­xont használjam. Beszéltél el­fo­gultsága­idról oly­kor, tisztában voltál velük. De pon­to­san érez­ted és tud­tad, mi­kor kell félre­ten­ni őket, ha szak­mai vagy általáno­sabb érte­lem­ben vett eti­kai szem­pon­tok úgy kívánják. És ezek­ben a hely­ze­tek­ben min­dig nagy­vo­nalúság volt, távlat­ban gon­dol­kodás, az értékek tisz­te­le­te. Ha értel­miségi vagy po­li­ti­kai dis­putákra került sor a rend­szerváltás óta el­telt időben, ezt az egy­re ritkább, felülemel­kedésre képes alapállást so­kan meg­ta­pasz­tal­hatták el­len­fe­le­id és barátaid közül. Számítani le­he­tett Rád.
Tíz évvel ezelőtt azt írtam: „Kántor La­jos azok közé tar­to­zik, aki számára a terv és a meg­valósulása konkrétan idő kérdése: ha va­la­mi­hez, amit tervként fel­jegy­zett füzetébe, elég időt kap, az meg­valósul.” Ez az üze­net, amit most írok, nem arról szól, hogy mi min­den fért a számod­ra ki­sza­bott időbe, akár a néhány nap híján nyolc­van évet, akár az idézett mon­dat leírása óta el­telt tízet számo­lom. Hi­szen bármennyi­re sok fért is – és kétségte­lenül így volt –, tud­juk, hogy még több fért vol­na, ha több időd van. Számod­ra fon­tos szerzőkkel, barátok­kal vet­ted körül ma­gad utóbbi köny­ve­id­ben – Szilágyi Do­mo­kos­sal, majd Lászlóffy Aladárral, Csi­ki Lászlóval, Do­mo­kos Gézával –, és gya­ra­po­dott azok­nak a köny­ve­id­nek a száma is, ame­lyek­ben a leg­személye­sebb emlékek­nek, tárgyak­nak ju­tott fősze­rep, regény felé mu­tató formában. Ilyen ter­vekből, tu­dom, volt még néhány. A könyv, ame­lyen utolsó mun­ka­na­po­don is dol­goztál, és ame­lyik lényegében készen áll, a Láng Gusztávval közösen írt Száz év ka­land. Erdély ma­gyar iro­dalmáról (1918–2017) egy­szer­re szak­mai és személyes ügy ismét. Nyilvánvaló, hogy a barátság az egyik mo­tor­ja an­nak, hogy a könyv kézira­ta összeállt – és szak­mai összegzés is ez természe­te­sen, amely együtt ol­va­sandó majd a het­ve­nes évek­ben több kiadást megért „Kántor–Láng”-gal, vagy­is a Romániai ma­gyar iro­da­lom 1944–1970 kötet­tel, ame­lyik meg­kerülhe­tet­len alap min­den maj­da­ni erdélyi iro­da­lomtörténet­hez.
Ked­ves La­jos,
a sza­vak és képek túlélnek,
de határo­zott, biz­tos je­lenléted hiány­zik,
hiányoz­ni fog!

Forrás: eirodalom.ro