Lakatos Artur recenziója

Habár a magyarországi politikai életben az a fajta eszmei irányvonal, melyet Konrád György következetesen képviselt mára már marginálissá vált, a kötet kétségkívül igazolja elismert író voltát. A kötetet ha kézhez kapja az ember, nehezen lehet letenni, függetlenül attól, hogy nem kell mindenben egyet érteni a könyvben foglaltakkal. Az Itt, Európában egyfajta ars politicája Konrádnak, olvasás közben sokszor az az érzésünk támad, hogy a szerző egy ültében kiírta magából azt a gondolathalmazt, amely az Európai Unió, Európa és a magyarság sorsának jövője, az összefonódások és nézeteltérések sajátos és bonyolult összhatása kapcsán megfogalmazódott benne.A szerkezet szempontjából a könyv rendkívül tagolt: 221 oldala 146 kisebb fejezetre vagy szerkezeti egységre oszlik, gyakorlatilag azonban a szöveg folyamatos, egyik gondolat logikusan követi a másikat. Tartalmi szempontból három nagy részre tagolható a kötet: a legelső harmad az Európai Unióról mint érték- és érdekközösségről szól, a második egység a zsidó lét magyar közegben való létezésének nehézségeiről és paradoxonjairól. Meg kell jegyeznünk, hogy ez a rész a legszemélyesebb, a szerző itt sok esetben saját egyéni példáira, megéléseire vált át, ezek által illusztrálva a főbb folyamatokat. A harmadik egység egyfajta szubjektív kritikája a jelenlegi magyar társadalomnak, elsősorban az Orbán-kormánynak és mindannak, ami az ehhez köthető rendszert jellemzi. Ugyanakkor ez a rész sem mentes a jelenlegi kormány politikai ellenfelei irányába történő egy-egy szúrástól: ilyen például a „Szerénytelen kormányfők” című rész, hol finom szapulást kapnak Orbán elődei is, kivéve Bajnai Gordon, aki Konrád magánvéleménye szerint egyedül volt szerény (ennek tükrében érthető az a megnyilvánulás, mikor Konrád Mesterházy Attilát felszólította, hogy Bajnai javára lépjen vissza a kormányfőjelöltségtől, még ha akkor egy ilyenfajta felszólítás mögött nem is állhatott komoly befolyásolási erő).
Amikor az olvasó kézbe veszi a könyvet, először a tartalmat nagyon jól kifejező borító tűnik szembe: kék alapon a jobb felső sarokban az uniós zászló sárga csillagai által körbevett angyalos-koronás magyar középcímer. Tartalmi szempontból nézve a könyvön mintha egyfajta hangulatváltás, hangulatingadozás vonulna végig. Az elején a hangvétel optimista, olykor már-már szinte a naivitásig menően idealista, mikor a Nyugat, ezen belül is az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok erélyeit, erkölcsi és kulturális értékrendjét ecseteli (egy-egy kritikus beszúrással persze, hogy az olvasó véletlenül se nézhesse a művelt és tapasztalt szerzőt naivnak vagy tudatlannak, ilyen például a 26. oldalon a rövid megjegyzés, “a demokratikus USA számos diktatúrát elfogad”). Ezt követően átvált egy erősen keserű, de ezzel egy időben objektivitásra törekvő hangvételre, nyilvánvalóan a személyes érintettség okán is, mikor a Holokauszt borzalmai, és általában véve az önként vállalt zsidósors nehézségei kerülnek szóba. Ez a közeg ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy kifejtse egyéni identitástudatát, mely akár Kertész Imre egyik önvallomásába is beleférne – vagy inkább egy anti-kertészi vallomásba, a magát világpolgárként definiáló kertészi megfogalmazással szembeállítva Konrád azonos tőről fakadó magyarzsidói öntudatát. „maga miért él Budapesten, és miért nem itt, Tel-Avivban? – kérdezték velem egykorú vagy nálam idősebb izraeli magyar zsidók, akik közül 1944 végén ketten is ugyanabban az utcában laktak, mint én, a Pozsonyi úton, svéd vagy svájci védett házban, amelyekből a lakók felét, hiába minden menlevél, a magyar nemzetiszocialisták a közeli rakpartról a Dunába lőtték. Maga miért ragaszkodik azokhoz, akik a halálát akarták?
Miért élek itt, ahol élek? Mert itt születtem, mert ennek a népnek a nyelvét beszélem, mert itt vannak eltemetve a felmenőim, akik mindkét ágon többnyire Bihar megyei zsidók, mert ennek az országnak lettem az állampolgára, mert megszoktam és megszerettem, mert jogom van rá. Mert mit is vállal az ember a zsidóságával? Önmaga elfogadását bárhol a világon…” (70. o)
A harmadik rész gondolati vonalvezetése tűnhet a legkevésbé koherensnek, mert amíg eddig a pontig az olvasó számára a minimális általános műveltség, de akár csak figyelmes olvasás is elég a szöveg megértéséhez és értelmezéséhez, a mai magyar viszonyokhoz kapcsolódó elmélkedések megértéséhez szükséges nemcsak a rögmagyar valóság ismerete, hanem egyúttal azoknak a vitáknak, elmélkedéseknek alaposabb ismerete is, mely elsősorban a kortárs magyar értelmiséget – ezen belül is az ún. balliberális tábort – foglakoztatja. Nagy tévedés volna ugyanakkor Konrádot összemosni egyszerű pártkatonai szerepet játszó újságírókkal, akiknek indulásból minden fehér és fekete, a színpárost pedig az határozza meg, mi éppen a baloldali ellenzék éppen soros álláspontja. Konrád elmélkedik, de nem jelzőkkel megtűzdelve reprodukál, ítéletei sommásak ugyan, de inkább abszolút értékrendre, mint relatív helyzetelemzésre épülnek. Több esetben hiányzik, más esetekben pedig minimalizált a személyeskedés, mely a mindenkori pártos sajtó – legyen szó bal- vagy jobboldaliról egyaránt, ugyanakkor mindkét esetben inkább a szélsőséges, mint a mainstream termékekre vonatkozó – velejárója. Sőt, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy ez a legutolsó gondolati részhalmaz csak annyiban érdekes, amennyiben befolyásolja a legelsőt, az uniós – magyar viszony harmóniáját és disszonanciáját, mivel a magyar sors kiteljesedését a szerző egyértelműen az uniós közegben látja, érzékeli. Gondolatai egyértelműek, de nem hurráoptimisták: egyrészt nem hiányoznak az olyan, már a kilencvenes évek lelkesedő, az európai integráció terén igencsak magas ingerküszöbe szerint is túl lelkesnek számító megfogalmazások, mint „a jogállamok szolidaritással tartoznak egymásnak, erkölcsi kötelességük és stratégiai érdekük ellenezni mindenütt a világon (és különösképpen Európában, két világháború tűzfészkében) a zsarnokságot, azaz fenntartani és erősíteni a demokratikus civilizációt, amelyben az egyes polgár gondolkodása, vallása magánügy, jogtisztelete közügy” (11. o), de nem nélkülözi sok esetben a kritikus hangnemet sem. Amikor az amerikai-kínai versenyről, árnyalt szembeállásról ír, például erősen déja vu érzésem volt, mintha Coudenhove-Kalergi amerikai-orosz kettős felvezetését olvasnám, ugyanakkor azonban ellentétben a Páneurópa Mozgalom megalapítójával, Konrád nem megy tovább ezen a vonulaton, nem fejti ki a maguk teljességében ez irányú potenciálisan létező gondolatait, meglehet, hogy ezt megteszi majd egy következő könyvében.
Mivel e jelen kötet műfaja nem tudományos monográfia, hanem szubjektív, az elméleti síkot a hétköznapi valóságokkal ötvöző esszé, stílusa is ennek megfelelően olvasmányos, lírai, sok esetben csapongó: ezzel együtt az iró ars politikája (vagy ars poeticája, kinek melyik kifejezés tetszik jobban: Konrád esetében a különbség olyannyira minimális, hogy szinte már nincs is jelentősége) ennek ellenére is –vagy éppen ellenkezőleg: ez által még sokkal inkább – ki tud kristályosodni. Az mindenesetre kiderül, hogy Konrád György az EU egységesedésében, federatív struktúrává válásában, melynek során a nemzeti kormányok jogköre is csorbul, látja a helyes utat. Ugyanakkor alapfeltételnek látja Oroszország és a Balkán integrációját, mert ezek nélkül minden status quo ideiglenes. Ennek a gondolatnak a tükrében úgy érezzük, a könyv még az ukrajnai válság kitörése előtt íródhatott, hiszen Oroszország kapcsán nem a szembenállást, hanem az integrációt hangsúlyozza, ami a jelenlegi világpolitikai és geopolitikai viszonyok között rövid- és középtávon is lehetetlen – ugyanakkor az állam felett – elkerülendő a szuperállam kialakulását, valamint a diktatúra hatalomra jutását – a társadalom erejét tartja kívánatosnak. Meggyőződésem, hogy Konrád György e kötetének több gondolatát is sokan támadhatják, kritizálhatják. Mindezzel együtt a kötet mégis lebilincselő olvasmány, számos érdekes, értékes gondolattal, érveléssel és indoklással. E mellett komoly hozzájárulást jelenthet a napjainkra megtorpanónak látszó EU-integrációs folyamatok gondolatvilágának színesítéséhez, árnyalásához. Annál is inkább, mivel Konrád liberális személyisége, gondolatvilága meglehetősen jól ismert, mint ahogy az a tény is, hogy nem feltétlenül alkalmazkodik az irányzat mainstreamjéhez, lásd ennek kapcsán a migrációs hullám kapcsán megfogalmazott véleményét. Konráddal nem kötelező egyet érteni, ugyanakkor talán érdemes figyelmesen elolvasniazt, amit leír.

*, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2014.