Te­rek, amikből ki­pottyan­tunk, mint va­la­mi fe­ke­te lyukból, jó eset­ben még ma­gunk­ra találunk, csak a tér vész el vissza­fordítha­tat­la­nul, számunk­ra egy va­la­mi­kor kitöltött, be­la­kott tér, egy egész világ, saját szívrit­mus­sal, álmok­kal, bi­bircsókkal. Hiába tud­juk a címet, vissza­men­ni nem opció, egyirányú az út, be­haj­ta­ni ti­los, vagy nem érde­mes, vagy inkább csak egy mellékszál, ami idővel elvész az egyéb ten­ni­valóink között. Nincs kortárs­találkozó, seb­nya­lo­gatás. Seb sincs.

Van, ami­kor már rögtön tud­juk, aho­gyan távo­lo­dunk a helyszíntől, hogy hűtle­nek leszünk, ma­gunk­hoz is, hol­mi ke­serédes elmélázással a szájunk szélén le­tud­juk, aho­gyan meg­szok­tuk már, hogy min­den követ­kező pil­la­nat az előbbit te­me­ti, nem min­dig fel­hajtással.

Így jöttem el egy év után felmálházott szamárként Mag­ure­leről a múlt évez­red végi Bu­ka­rest le­rob­bant városszéli bent­lakásából egy valószerűtlenül nyi­korgó, szétesés szélén álló, tömött bu­szon, amiből kilátni nem le­he­tett még egy utolsó nosz­tal­giázásra, emlékfeltöltésre sem. Csak a ref­lex-szerű ko­re­ográfia min­den ma­gunk mögött ha­gyott or­to­dox temp­lom előtt tar­tot­ta a kap­cso­la­tot a valósággal: három gyors, szin­te ide­ges­nek ható ke­reszt­vetés, szi­gorúan jobb­ra.

Szabályos példát hoz­tam, az üresség tökéle­tes volt, min­den feltétel adva volt a világte­remtésre, a ke­ret a négy fal, a pla­fonról lelógó drótok, tátongó űr az ajtó helyén. Aztán lőn világosság és elválasztás is, kint-bent, mi-ők: ajtó. Mind­annyi­an a mi­ni­ma­liz­mus stílu­sirány­zatának hódol­va be­sze­reztünk egy-egy ágyat, eh­hez jött még idővel egy asz­tal, ru­haszárító kötél, rezsó, uno­ka­tesóm kézzel készített pol­ca, Szilágyi Do­mo­kos és a Take That. Hűtőszekrényünk az ab­lakpárkány. Mi­ni­ma­liz­mu­sunk csak a tárgyak­ra ter­jedt ki, pont fordítva, mint ma­napság: hem­zse­gett a tér a világmegváltó gon­do­la­toktól, érzel­mi hullámzástól, meg­ta­nu­landó anya­goktól valós és vágyott sze­rel­mektől, álma­ink­nak nem találtunk zárható ajtót, ki-be sétáltak raj­ta a kóbor kutyák nem min­den veszély nélkül. Hogy mit si­került mind­ezekből össze­pa­kol­ni egy év múlva, mennyi­re le­het ki­tisztítani egy te­ret, vagy min­dig ott­ha­gyunk va­la­mit -nem tu­dom. Az égőt min­den­eset­re le­kap­csol­tuk, de ott hagy­tuk a kap­csolóval együtt.

Egy éve még a Csíki Székely Múzeum idősza­kos kiállítóter­me­i­ben ten­get­tem munkás min­den­nap­ja­i­mat Csontváry Koszt­ka Ti­va­dar festménye­i­nek bűvöletében, ott­ho­nom, a vízcso­bogástól han­gos hármas te­rem, a koz­mi­kus nagyságok ter­me, eszmélésre, bor­zongásra, me­ditációra al­kal­mas te­rem, ki­nek-ki­nek igénye sze­rint. A 48 kép, amiből max egyet, (Munkácsy festményét) en­gedtünk az 5 kiállító te­rem­ben világot te­rem­tett, aho­gyan mi is az újból és újból el­mon­dott történetünk­kel, min­dig ugyan­az­zal, min­dig mással, ma­gunk számára is. Tud­tuk – ahogy beléptünk – hogy egy­szer le­bontják, amit most felépítünk, belátható időn belül, mérhető ko­or­dináták mentén, ahogy ez az 5 te­rem is mérhető Az almát hámozó öreg­asszony és Fe­renc József között. A halált is tud­juk, mégis ne­ki­ve­sel­kedünk az élet­nek, álmok­nak újból és újból, így történhe­tett, hogy a hal­ha­tat­lanságot eljátszot­tuk min­den egyes em­ber­rel, cso­port­tal, a festő adta a lo­vat alánk, végte­len vi­ze­ken eveztünk négy ki­ter­jesz­tett hóna­pon ke­resztül a pára­elszívó készülékek háttérzajában, a színek, tájak, em­be­ri tájak bódu­latában.

Ma ágyúdörgésre érkez­tem ugyan­oda – még utolsó pil­la­nat­ban – egy kiállítás, egy világ, tudósítás egy világról, ami úgy om­lik össze pár na­pon belül, hogy alig láttam. Nem vol­tam része­se, és mégis része­se va­gyok, va­la­mi közös emléke­ze­te az em­be­ri kilátásta­lanságnak, remény­te­lenségnek, re­zignációnak. A háborúnak is, akárhánya­dik­nak. Az utolsó te­rem­ben már dinnye­nagyságúra nő a gombóc a gyom­rom­ban, lel­kem elkódo­rog a tes­temtől, mint va­la­mi magára ma­radt fagy­halál szélén álló ka­to­na a harc után a haj­na­li hóban. Nyer­tes vagy vesz­tes (h)arc – ki tud­ja azt már? A ka­to­na a fa­lon tüzet rak, úgy próbálja fel­me­legíteni a jéggé fa­gyott végtag­ja­it, az arcát láthatóan már le­he­tet­len fel­me­legíteni, örökre be­le­fa­gyott a vég. Va­la­mi me­legség kel­le­ne ide, gon­do­lom, va­la­mi lezárás, meg­bocsátás, szik­ra, nem le­het így ott­hagy­ni sem­mit, még háborút sem ilyen remény­vesz­tet­ten, ke­selyűkre bízva a ta­karítást.
És ek­kor előde­reng a másik tűz, először az égő szi­ge­ti várat mar­dosó lángok kísértetébe ke­ve­re­dett al­ko­nyi izzás mindjárt a ka­to­na mögött, majd a még béke­be­li Ke­le­ti pálya­ud­var mes­terséges, mégis meg­nyug­tató világítása, a valóságot el­rin­gató, átváltoz­tató hold fénye a valószerűtlenül rózsaszín athéni égen, csil­la­gok ra­gyogása, bet­le­he­mi el­nyugvás. El­hes­se­ge­tem a gon­do­la­tot, hogy az apo­ka­lip­ti­kus hatású utolsó kép mögül, ahol a ke­selyük, az iga­zi győzte­sek végzik a ta­karítást az a Fe­renc Jóska sej­lik elő gond­ter­helt hom­lokával egy papírlap fölé ha­jol­va, kezében a világtörténe­lem leg­veszélye­sebb tollával, aki…

Ami­re belépéskor görcsösen vigyáztam, hogy a szel­lem a pa­lack­ban ma­rad­jon: most ki­en­ge­dem! Ha­gyom kísérte­ni Csontváry szel­lemét, fel­ke­re­sem és rámo­soly­gok az is­merős ar­cok­ra a négyes te­rem­ben, a Magányos cédrust a fiam mu­tat­ja meg készsége­sen, és már nem is tűnik olyan magányos­nak! A világ rend­je áll vissza, ami­kor meg­találja nagy­mamát rögtön a belépés után, Pra­zsen­ka nénit, amint a világtörténe­lem leg­szelídebb késével almát hámoz és vigyázza, őrzi az éle­tet.

Van­nak te­rek, ami­ket ma­gunk­kal viszünk, még mielőtt átala­kulnának, a végesség szo­morúsága pe­dig csak ref­le­xió saját halálunk­ra. Szétesett, szétszedték, mégis ott van az összes kiállított világ, el­ha­gyott léttér az összes értel­mezésével, min­den be­ren­dezésével, kölcsönhatása­i­val, hur­col­juk ma­gunk­kal további te­re­ink­be, utunk­ba esőkbe, reményül a hall­ha­tat­lanságra.

Forrás: eirodalom.ro