Nem mintha különösebben meg próbáltam volna fejteni, de azon a reggelen arra jutottam, hogy minden bizonnyal azért esik jól minden egyes visszatérés alkalmával Budapesten felrohanni a várba vagy a Citadellára, mert akkor az ember egyszerre meglátja Budapestet, mindenestül, Dunástul, hidastul, korzóstul és bazilikástul, és tudatosul benne, nem álmodik, tényleg itt van, és hogy ez mennyire pazar állapot.
Mint aki sosem járt a várnegyed utcáin, izgatottan és kíváncsisággal másztam a lépcsőket fel a kilátóra, a Halászbástyára. Annak talán valóban meg lehet három évtizede is, hogy ide utoljára felmásztam – gondolom, pontosan azért, amit korábban említettem, hogy sokan elkövetjük azt a hibát, hogy ha valahol már jártunk, elkönyveljük, és leírjuk a listánkról. Most, hogy túl életem delén hivatásos utazóvá lettem, megmosolygom akkori önmagamat, és élvezem, ahogy Budapest újra megnyílik előttem, mint a növény, amelynek virágzását az ember egész télen, éjt nappallá téve várta a kikelettel. Felidézem azt az estét vagy éjszakát, amikor frissen érettségizett és katonaviselt emberként, a rendszerváltás környékén áttelepült egykori iskolatársaimmal, akkori barátaimmal felsuhantunk a várba – akkor még ment ez nekünk – a kanyargós lépcsősoron, és a Halászbástya lépcsőin bohóckodva fényképezkedtünk nagybátyám jó öreg – abban az időben vagyont érő – Zenitjével fekete-fehér Fortepan filmre.
Akkor is önfeledt voltam, mint most is. Igaz, hogy teljesen más, egy egész életet felölelő önfeledtség-különbség volt ebben az amúgy mégis szinte teljesen hasonló állapotban. Kerestem azta lépcsőt, ahol futkostunk vihogva, és látom, ma már el van kerítve és fizetős kilátó. Csak belépőjeggyel lehet felszaladni azon a lépcsőn és lenézni a vén Dunára. De szerencsére álmomból felébresztve is tudnám, mi merre van ott fenn, és itt jön elő a trükk, amiről korábban említést tettem, hogy hagyjuk ugyan átadni magunkat minden újnak, amit a régről ismert helyek mutatni akarnak nekünk, de azért, ha erre szükség van, okosan élünk korábbi ismereteinkkel a hellyel kapcsolatosan. És a fizetősnél is jobb kilátás fölött találtam magam perceken belül, és elém tárult a délelőtti kora nyári napsütésben fürdőző város. Az árkádos folyosón, ahol pár éve – vagy tíz is?… – a parlamenttel a háttérben szabadon fotózkodtunk Laci barátommal, ma már méregdrága, turistáknak szánt étterem foglalta el a kilátást, és csak akkor lehet kilátni, ha az ember asztalt foglal – és erre a bejárónál állingáló csokornyakkendős ültető szigorúan odafigyel, nehogy óvatlanul potyafotósok szökjenek be az előkelő népek közé a panorámát meglesni. Budapest réges-régen felismerte a turizmusában rejlő lehetőségeket, és amit csak tehetett, pénzzé tett. Aztán, mint ahogyan lenni szokott, egy teljes iparág, a „lehúzós” épült ki belőle, aminek egyetlen eltökélt szándéka a legrövidebb időn belül a legtöbb pénzt bezsebelni a város hátán a naiv látogatóktól. Mert azért nem minden látogatót lehet kizsebelni Budapesten sem. Az lehet, hogy a kelet-európai turista nem annyira világjártas, mint az amerikai vagy a nyugat-európai, de az is tény, hogy egy erdélyit nehezebben lehet az olcsó lehúzós trükkökkel megkopasztani, mint egy rutinos világutazó amerikait. Hogy erdélyi is és amerikai is vagyok egyben, különc státusszal lát el, és akár be is szökhetnék a teraszra, de akár meg is engedhetném magamnak a pimaszul feltupírozott áru kávét is. De minek?… Attól, hogy megengedhetném magamnak, nem jelenti azt, hogy nem esne rosszul, hogy Budapesten engem is lehúztak. Még akkor is, ha tudatában vagyok, és szándékosan mennék bele. Nem is emiatt nem ott ültem le meginni azt a frissítő kávét, hanem egy másik – jellegében hasonló helyen a Mátyás-templom túloldalán a macskaköves kisutcában, mert ott volt dolgom. A Fekete hollóról is hallottam én mindenféléket, jót is, rosszat is, meg azt is, hogy a cigányt is felszámlázzák a csirkepaprikás mellé, ha éppen a halláskörzetünkben muzsikált, míg a csontokat szopogattuk.
Az utcára nyíló terasz üres volt még, egy pincér a napernyőket bontogatta – láthattuk a korábbiakban, mennyire lényegretörő szerepe van a napernyőknek manapság, nem lehet elbagatellizálni az ilyen irányú tevékenységet, s az sem helyes, ha az ebben ügyködő személynek elvonjuk a figyelmét a fontos munkában. Akkor nyithattak, mert mikor beléptem a teraszról az étterembe, senkit nem találtam ott. Mégiscsak a teraszon ernyőt bontogató pincérre hárult a feladat, hogy utánam ugorjon, és komornyikra emlékeztető eleganciával sasszézzon elém karján a fehér kendővel, ahogy az a könyvben meg van írva.
– Good morning, sir! May I offer you a table outside or inside, would you like to have lunch or just a drink? (Jó reggelt, uram! Ajánlhatok-e önnek egy kinti asztalt, esetleg odabenn, ebéd lesz vagy csak egy ital?) – hadarta angolul, hiszen ki is feltételezné, hogy a várnegyedbe egy magyar ember jönne fel früstükölni vagy kaffézgatni, de én vettem a lapot, és rezzenéstelen arccal intettem:
– I will just sit outside and please… would you do me a huge favor, I’m looking for mister Alex. (Kinn ülnék le, és kérem… megtenne nekem egy nagy szívességet, egy bizonyos Alex urat keresek)
– Alex?… Oh, okay. Right away! Who is looking for him, may I ask? (Alex?… Ah, rendben. Azonnal! Megkérdezhetem, ki keresi?) – és kendőjével jelképesen helyet sepert nekem a terasz egy bennebb eső piros kockás abroszos asztalánál.
– Oh, just a guy from America (Ó, csak valaki Amerikából…) – válaszoltam kurtán, és jeleztem, hogy csak az itallapot hagyja ott. Mikor eltűnt az ajtón, annyit hallottam bentről:
„- Sanyi, a kopasz amcsi a teraszon téged keres…”
Rendesen nem is volt időm elolvasni az épületre erősített plaketten annak műemlék jellegét, mert az ajtóban felbukkant egy fej. Kíváncsian hajolt ki, előbb, mintha csak véletlenszerűen lesne ki odabentről, majd jól kihajolva ismét, szinte derékig, hogy megnézze, miféle kopasz idegeneket evett ide a fene már nyitást követően, s főleg, miért. Szemmel láthatólag nem ismerte fel látogatóját, amin egyáltalán nem kell meglepődnünk, hiszen a látogatója sem ismerte őt, sőt, talán pontosabb ha úgy fogalmaznék, halvány fogalma sem volt róla egyikünknek sem, ki a másik. Hatalmas csalódás lehet ez minden olyan nyájas olvasómnak, aki arra számított, hogy az eddigiek fényében most majd két, egymástól távolbaszakadt ember lel egymásra ebben a jelenetben, egymás nyakába borulnak, egymás karjaiba omlanak, és hatalmas hátlapogatások közepette, óbégatva, kipirult, könnyes arccal örvendeznek majd egymásnak. Mert semmi ilyesmi nem történt, és távolról sem mutatkozott semmi ilyesféle meghitt szentimentalizmusra kilátás a Fekete holló teraszán. Egy budai pincér számára azonban nincsenek megfejthetetlen rejtélyek, és szinte a vérükben van fellebbenteni a fátylat, mindenféle titokról, ha azt a helyzet úgy kívánja. Emberünk igazított egyet a gallérján, felcsapta a fehér kendőt a karjára, és lelépett a lépcsőn, egyenesen az asztalom mellé. Kissé udvariasan megdőlve odahajolt, és kimért kíváncsisággal üdvözölt:
– Sir… ? – köszönés, megszólítás és egyben kérdés is volt ez az egy szótag. Szikár, életedzett, bőbeszédű arcvonásokkal ellátott középkorú férfi állt előttem. Közben a mellettem lévő ablakban meglebbent a függöny, minden valószínűség szerint odabenn a személyzet többi tagja készenlétben figyelte, hogy a titokzatos idegenről kiderül-e gyorsan, hogy valami dollárpapa-e vagy csak álruhás adóellenőr (bár arról megoszlanak a vélemények, milyen egy nem álruhás ellenőr, ennek hiányában pedig meglehetősen nehéz következtetéseket levonni az esetleges álruháról, de egy olyan vendéglőben, ahol igazságos Mátyás királyunk képe díszeleg fő helyen, nem is jó ebbe mélyebben belegabalyodni)
– Sándor! – válaszoltam magyarul – Hagyjuk ezt… – intettem, és letettem az itallapot, amit nem is volt alkalmam áttekinteni, mert a pincérem olyan villámsebességgel bukkant fel, amilyenre csak ritkán van példa manapság a vendéglátóiparban.
Az emberem összerezzent, és kiegyenesedett, Nem tudom, hogy ez annak a jele-e, hogy ha magyarul szólaltam meg, akkor nem kell annyira tisztelnie, hogy megdőlve lesse a szavaimat, vagy csak meglepődött, és odébb húzódott, mert nem tudhatni, mire számíthat valakitől az ember, akiről első pillanatban azt hitte, amerikai, majd meg tökéletes magyarsággal szólít nevemen…
– Honnan tudja a nevemet?
– De hisz ott írja magán. És a kollégája is úgy szólította, ha nem csalódom.
– Nekem azt mondták, maga amerikai…
– Változtat ez bármit is?… Amúgy van benne valami.
– Tökéletesen és választékosan beszél magyarul!
– Azok szoktak elfelejteni magyarul, akik sosem éltek külföldön, és egy hétre kikerülnek Amerikába, máris idegen nekik a magyar nyelv. Mi, akik régebben élünk távol, és tudatában vagyunk, mit veszíthetünk, szeretjük tudni, hogy mindig szépen beszéljük a magyart. Persze, olcsón kapható emberek mindenkoron akadnak. Közöttünk is… Sándor, mennyibe kerül maguknál öt feketekávé?
A pincér körbenézett, és mivel rajtam kívül még az utcában sem láthatott más potenciális kávéfogyasztókat, mégiscsak beadta a derekát, odahajolt, hogy jobban halljon:
– Ötöt mondott?
– Annyit.
– Távol álljon tőlem, hogy véleményemmel terheljem, de öt fekete…
– Annyira drága?…
– Már hogy nehogy szívrohamot kapjon!
– Nem venné ki jól magát… képzelje csak a szalagcímeket… – folytattam száraz iróniával rezzenéstelen arccal.
– Tessék?!… – mered rám kikerekedett szemekkel.
– Nyugodjon meg, nem tervezem pont ma délelőtt feldobni a talpam …
– Ezt örömmel hallom – vette át a párbeszéd stílusát a szikár.
– …Egy kávét iszom majd meg én. A többi négyet csak kifizetem. Egy barátom járt magánál itt a múlt ősszel, ő kért meg, jönnék el ide, ha már Budapesten járok, és fizessem ki azt a négy kávét.
– Hallja, magának szép barátai vannak – nevetett fel megkönnyebbülten a pincér – még majdnem azt hittem, valami spicli az adóhivatalból!…
– Maga csak ne blamálja az én barátaimat, mind becsületes, jóravaló ember!
– Akik fizetés nélkül távoznak, hogy majd félév után egyenlítsék ki a számlát… No hiszen! Amerikai a barátja is?
– Nem igazán amerikai ő sem, de Los Angelesben él. És azért nem fizette ki a számlát, mert maga nem hagyta. Hanem cserébe fényképezkedni akart vele.
Hirtelen csend lett, pár pillanatig töprengett, majd megvilágosult arccal egyenesedett ki és nézett mereven a szemembe:
– Maga annak a…?
– Ki ne mondja! Igen…
– … aki egy este itt ült a benti hármas asztalnál az újságíróval… emlékszem, egy fullajtár előtte beugrott megnézni, sokan vannak-e az étteremben, de nem volt nagy forgalom az eső miatt, pocsék idő volt… Micsoda becsületes emberek vannak a világban! – biccentett elismerően és ismét derűsnek láttam.
– No, látja! És még gyanusítgatni próbálta a barátaimat… – nevettem el magam én is.
– De akárhogyan is – húzta ki magát hivatalosan Sándorunk – itt ma nem lesz semmiféle számlaegyengetés. Az a számla ki lett akkor egyenlítve. Én székely ember vagyok, tartom az egyezséget.
– Székely?… Gondolhattam volna! Ki másba botolhat az ember a budai várban?…
– Mert mit tud maga a székelyekről?… – feleselt hamiskásan.
– Például azt, hogy az anyám Csíktaplocán született.
– Aztahej! Biza, az már nagy tudomány. Gondlohattam volna! Ki másba botolhat az ember a budai várban?… – kacagott jóízűen, hogy a bajsza is remegett – Na, hozom is a kávét. Simán rendel vagy feljavítva? – kacsintott rám.
– Amennyiben a javításba a konyak belefér…
– Az fér bele, amit maga akar, ma az én vendégem. Hosszú konyak, rövid kávé?…
– Testvériesen, Sándor, csak óvatosan, meleg nap lesz ma és még hosszú utak állnak előttem…
Amint a szikár székely eltűnt a bejárati ajtón, a semmiből, mintha csak varázsütésre, valahonnan három muzsikus cigány tűnt fel az ernyőm alatt, hegedűs, brácsás és a klarinétos, és hanyatt-homlok jött a bőgős is le a lépcsőn, és ott megállt. Húzni kezdték a „Hallod-e, nótás, füttyös kismadár” kezdetű nótát. Utólag már tudom, akkor csak a Gombház jutott az eszembe, „jeride, prímás…”, és élénken csápolni kezdtem a karommal, mint ahogy Jávor Páltól láttam a régi magyar filmekben, amiket állandóan néztem fiatalabb koromban. Bár, átvillant az agyamon, hogy a cigányzenekar is csak a pesti lehúzások egyik része, és hogy immár ennek a levét meg kell majd innom, ha Sándor kiállítja mégis azt a számlát. De nem érdekelt cseppet sem, mert olyan feneketlen jókedvem kerekedett a göndören kanyarodó muzsikaszótól, hogy a fellegekben éreztem magam. Azaz ott mégsem, mert az nekem munkával jár, hanem inkább egy régi mozifilmben, ahova mindig is vágytam, s bár azt hittem, egy kockás abroszos óbudai kis lokálban fog ez velem megesni egy kancsó borral, a kockás abrosz megvolt, Buda megvolt, és a nóta meg csak szólt, a prímás örömmel hajolt fölém a hegedűjével mesterien szólaltatva meg a dallamot. Hetvenes éveiben járhat, kopaszosan ritka, fekete hajú öregember, akinek meglepően szép fogsor virított a szájából, amikor mosolyogva mozgatta ajkai felett a vékonyka kis sikkes bajszát.
Teljesen megértem azokat a turistáknak, akik bedőlnek ennek a „lehúzásnak”, mert azt szavakkal nem lehet leírni, mennyire élettel teli érzés az, amikor a cigány a füledbe húzza szélesen mosolyogva és erőst nagy szakértelemmel azokat a pattogós nótákat. És ebben a pillanatban én feloldoztam minden magyar úriembert, aki hajnalokba nyúlva megállás nélkül húzatta a cigánnyal, míg el nem múlatta az összes pénzét, hogy aztán komoly kihívásoknak nézzen elébe a reggelinél a nagyságos asszony szigorú tekintete előtt. A mámoros varázslatnak hirtelen a mi jó Sándorunk vetett véget a vígaszsággal együtt, mint puskagolyó pattant ki az ajtón a tálcán a gőzölgő feketével és mellette a pohár konyakkal, és ráripakodott a prímásra:
– Nem kell most, Anti! Menjetek a dolgotokra! Az úr az én vendégem, földi… nem turista!
Majd valami fenékbe billentgetést is kilátásba helyezett a zenészeknek, amennyiben arra vetemednének, hogy anyagi juttatásokat forszírozzanak ki belőlem.
– Pazarul muzsikálnak, Anti! Pazarul! – ujjongtam lelkesen, felugrottam, hogy az öreget magamhoz öleljem.
– Régi muzsikus család vagyunk mi, nagyságos úr – fogadta az elismerést a prímás, miközben letörölte a verejtéket a homlokáról – Az én anyai nagyapám, az idősb Lakatos Vendel olyan híres volt, hogy még a színházba is vitték játszani. Tíz esztendeig is húzta a Hagymási Pétert a Honthy talpa alá, bizony… A művésznő meg minden este nyomott a homlokára egy csókot a szám végin, annyira szerette az én nagyapámat, úgy tudta alá adni a nótát, nem volt abban hiba.
Egyik ámulatból a másikba estem, hogyan fonódnak a múlt és jelen pillanatai egybe egy nagy Budapest élménnyé bennem, és legszívesebben az egész napot azzal töltöttem volna, hogy az öreg Lakatos Vendel emlékét feszegessük a Csárdáskirálynő kapcsán ezzel a drága Antival.
– De ha maga a Sanyi vendége, én elhúzom a maga nótáját, más vendég úgysincsen még – tett aligha visszautasítható ajánlatot az öreg prímás.
– Holdvilágos kiskertemre… ezt dúdolta az én nagyanyám, amikor még volt annyi kedve, hogy danoljon, ahogyan ő mondta… – elmélkedtem fennhangon. De Anti már végig is húzta a vonót a húrokon, és pont elkapta a gondolataimat a dallammal. Talán még énekeltem is.
– Jól danolja az úr. Van tehetsége hozzá – ismerte el a prímás, mikor letette a hegedűt.
– Danoltam én – jól vagy rosszul – a Hajmássy Pétert is – kacagtam.
– Színésznek tetszik lenni a nagyságos úrnak?
– Annak éppen nem. Csak azért mégis megfordultam a színpadon vagy egyszer fiatalabb koromban. Lettem volna én színész, de mást választott a sors nekem, és ez pont így lett jól. Vannak színészek elegen, tehetségesebbek nálam, hálistennek! – és ennyiben is hagytuk a színművészet dolgát.
Amikor magamra maradtam a kávégőzbe mártott gondolataimmal és a konyakkal, a macskaköves utca csendjében Sándor szivárgott vissza az asztalomhoz, hogy hogylétem és barátom felől érdeklődjön, és hogy tényleg ő küldött-e ide.
– Márciusban jártam nála, és akkor szólt, hogy ha majd eljutok Budapestre, ezt a dolgot intézném el magával, nem szeretne adós maradni, és hogy üdvözletét is küldi.
– Tisztességes embernek látszott, én ugyan nem ismerem, csak a leánka, akit beszalasztottak ide széjjelnézni mondta, hogy valami nagyon híres ember, és hogy diszkrét kis helyet keresnek, ahol beszélgessenek az újságíróval. Úgy sajnáltam, a cigányok se voltak itt, hogy húzzanak valamit, olyan ocsmány idő volt.
– Juteszembe, Sándor, segíthetne nekem, maga bizonyosan jobb ismerője a környéknek, mint én. Ez az én barátom azt is kérte tőlem, a kedvéért látogassak meg valami embertelen helyet. Kell lennie itt egy barlangnak, ahol a monda szerint Dracula sírja van. A Gellérthegy alatt lenne?
– Óh a labirintus! Az itt van százméterre. De hát, maga is tudja, hogy Dracula nem létezett, Vlad Tepest nevezték így… – mosolygott elnézően, hogy ilyen butaságot kérdeztem.
– Persze, persze, azzal tisztában vagyok – mentegetőztem, de valaminek kell itt lennie, a barátom olyan lelkesedéssel emlegette azt a barlangot.
Közös erővel aztán kisakkoztuk, hogy csakis a Budavári Labirintusról lehet szó, ami pár percre van, és még ebéd előtt belefér az időmbe, hogy aztán családi körben tölthessem ígéretemhez híven az ebédidőt.
A teraszról oda lehetett látni, amíg a konyakomat szipogattam, a Szentháromság tér körül mind nagyobb tömegekben érkeztek a turisták, és kezdték ellepni a várnegyed kisutcáit és vendéglőit. Még mielőtt sok dolguk gyűlne, beléptem az épületbe elköszönni újdonsült barátaimtól és újfent kísérletet tettem a számlánk kiegyenlítésére.
– Ha ennyire ragaszkodik hozzá, nem bánom – vonta meg a vállát Sándor, és odaintette a prímást – Erre egy mód van: Antival eljátsszák a Hajmássy Pétert itt nekünk! – és göndören nevetve, a szikár ember megveregette a vállamat. De Anti nem vette tréfára, máris rázendített a nótára…
– Ácsi!… – mondom, megintcsak, ahogy a filmekben láttam – Onnan mondjuk, hogy… „Ne húzd, hogy a szerelemnek boldogság a vége…” És pillanatok alatt olyan fergeteges mulatság kerekedett, hogy az érkező vendégeket szinte észre sem vettük, csak amikor javában filmeztek már bennünket.
– Lássa, lesz itt bevétel! – súgta oda hamiskásan az öreg, és miután elbúcsúztunk, máris körbeállták az újonnan érkezett vendégek asztalát, és a muzsikaszó még a sarokig is elkísért.

(folyt. köv)

Forrás: Égből kapott mesék