1849. július 31-én az egész haladó világ rokonszenvét kiváltó magyar szabadságharcnak egyik tragikus zárójelenete pergett le a Segesvár melletti Fehéregyháza községben. A tikkasztó, fellegekkel terhes nyári napon, miután a honvéd századok reggeltől késő délutánig elkeseredetten, fogcsikorgatva rohamoztak, a csata megfordul, az elit cári ulánus ezredek rázúdulnak a maroknyi honvéderőkre, szörnyű mészárlás kezdődik… A harcmezőn ott volt Petőfi Sándor is.
A csatavesztés, illetve a véres mészárlás után Bem, az öreg szabadsághős, miután maga is alig bírt elmenekülni az érte visszajövő huszárok segítségével, azonnal embereket küldött szét Petőfi felkutatására. Nemcsak Fehéregyházán, Segesváron és a környéken, de Erdély szerte kerestette „kedves fiát“. Petőfi
azonban nem került elő.
S ekkor kezdődött a Petőfi legenda, a Petőfi rejtély! Szemtanúk jelentkeztek, akik állították, hogy itt vagy amott látták, volt, aki haldokolva találta, volt, aki azt állította, hogy elmenekült, mások szerint „magukkal vitték a kozákok“.
Többen bizonyították – legalábbis szavakkal –, hogy a csatát követő napon, augusztus 1-én élve eltemették. Később híre járt, hogy Szibériában van. Mindez azt bizonyította, hogy Petőfi mélyen élt a nép szívében, egy volt a forradalommal, elindítója, énekese, ösztönzője volt végig a szabadságharcnak.
Fonódott-fonódott a legenda az eltűnt költő körül. Hírlapi cikkek, visszaemlékezések tucatjai sokasodtak. Az egykori jókedvű fiú, aki Degré Alajos feljegyzései szerint, a pesti főutcán fogadásból a korzózó tömeg előtt nevetve beült egy talicskába … s a végén elkomorult arccal menekült a fehéregyházi kukoricásban, a „szökőkútig“ – nőtt, egyre nőtt a nép
képzeletében …
Hol halt meg? Hogyan halt meg? Hol nyugszik? A végső tisztázás szinte érthetetlenül évtizedekig késett, pedig időbeli közelségben, a csata utáni években az akkori Petőfi-kutatóknak módjukban állott volna mindenről alaposan meggyőződni.

1948 EGYIK JÚLIUSI DÉLUTÁNJÁN segesvári orvosi rendelőmbe Károly bácsi, a népszerű segesvári bérkocsis kopogott be: utast hozott magával. Az utas – sovány, magas, barna arcú férfi, kabáttal, irattáskával karján – Dienes András író volt, a Magyar Népköztársaság kiküldöttje, Petőfi kutató – a segítségemet kérte. Akkoriban a „Román-Magyar Társaság“ helyi tagozatának elnöke voltam. Készségesen felajánlottam vendéglátásomat, két hétig volt a vendégem. Rögtön másnap felkerestük a párt helyi szerveit, hatóságokat, mindenütt őszinte szeretettel és segítő készséggel fogadtak. Aztán a kórház
kocsiján nekiindultunk az egykori csatatérnek … Dienes térképeket, rajzokat, feljegyzéseket hozott, a bécsi titkos levéltár iratainak másolatát: évtizedes kutató munkájának leszűrt eredményeit. Ennek során tisztázta a csatában részt vett székelykeresztúri orvos, Lengyel József visszaemlékezéseinek helyességét, mérlegelte a csatatéren szinten jelen volt Heydte osztrák őrnagy budai osztrák katonai kormányzósághoz küldött titkos jelentését. (…) A keresztúri orvos visszaem-
lékezéseiben elmondotta, hogy a kaptatóig együtt menekült az ott lemaradó költővel. Ekkor Petőfi befutott a kukoricásba. Ereje már alig lehetett. Az akkor „Szökőkút“, ma Ispán-kútnak nevezett forrás közelében érték be az ulánusok, egyikük mellébe döfte lándzsáját… Heydte titkos jelentése szerint a héjjasfalvi országút közelében, „közvetlenül a szökőkútnál“, egy sovány, szőkés, csizmanélküli, meztelen felsőtestű, szárazarcú férfi hevert, fekete pantallónadrágjának zsebei kiforgatva, körülötte véres papírlapok és honvédkitüntetések spárgára fűzve… Az érmeket ugyanis a magyarul nagyon keveset tudó Bem helyett Petőfi osztotta ki a kitüntetetteknek, ezért voltak azok állandóan nála … Az őrnagy az iratokat zsebre vágva ellovagolt, később ámulva hallotta, hogy ki volt az, akit a szökőkútnál, a héjjasfalvi út mentén látott.

FELKERESTÜK CIONTA JÁNOS egykori jobbágy unokáját – az öreg Cionta tudvalevőén részt vett annakidején a halottak eltemetésében. Itt megtudtuk, hogy az „öreg“ többször is elmesélte otthon a véres csatát és a másnapi
temetést. Az Ispán- (akkor Szökő-) kútnál talált halottról is beszélt, meg is nevezte, hogy az Petőfi volt, a nagy magyar költő, ő tette szekérre, féloldalt feküdt, átdöfött mellel, amikor felemelte, alatta a föld tele volt alvadt vérrel… Már rég nem élt, teljesen hideg és merev volt. A közelben van a Cionta-telek, itt ástak egy kisebb sírt, 20–25 embernek, ez volt a legközelebb az Ispán-kúthoz, Cionta ide hozta szekéren, itt temették el 20–25 harcossal együtt – tehát Petőfi a
Cionta-telken fekszik. A későbbi irodalom megemlíti, hogy ezen a szakaszon Bem 88-as szatmári zászlóaljának katonái – az ágyúfedezeti szakasz – estek el, akik között sok román fiú is volt. 1888-ban erre a helyre Haller József egy síremléket, fakeresztet és két egykori ágyút állíttatott. A síremlék felavatási ünnepségére több román lelkész jelentette be az érkezését, mert köztudomású volt, hogy ott magyarok és románok együtt fekszenek. Petőfi tehát – minden valószínűség szerint – román és magyar fiúkkal fekszik közös sírban.(…) A síremléket aztán 1889-ben az akkori főszolgabíró rendeletére
lebontották, és akkor nyoma veszett. (…)
Dienes arra utal, hogy román-magyar munkakollektívát kéne szervezni Petőfi kutatókból, antropológusokból és feltárni a Cionta-telek sírját. Törők Aurél és Salamon orvos szerint is Petőfi bal felső szemfoga szinte agyarszerű, kiálló volt, annyira, hogy felső ajkát is egészen megduzzasztotta; ezen az alapon a csontvázak közül ki lehetne emelni a költő maradványait… (…)

BEJÁRTUK A CSATATÉR más pontjait is (…).Az üldöző ulánusok – magyarázta Dienes – elérték Petőfit. Egyikük (…) elébe lovagolt. Felemelkedett a kengyelben, dzsidáját lefele döfve a költőbe szúrt. Bal mellén érte a szúrás, szíve, tüdeje felhasadt, ahogy a lovas kirántotta fegyverét. Ilyen sebbel nem sokat él az ember. Heydte már holtan találta. Tehát a rejtély tisztázódott: az Ispán-kútnál (akkor Szökőkút) szúrta le a cári ulánus a menekülő, fegyvertelen, civil ruhás Petőfit
– ott és így halt meg! Szibéria és a többi legenda szertefoszlott.
Hol nyugszik? Erre vonatkozólag Dienes egyik legutóbbi levelében így ír: „Nincs más álláspont, csak a Heydte-Lengyel féle, nincs más halálhely, csak az Ispánkút, és nincs más valószínű tömegsír, csak a Cionta-kert… A Cionta-kerti feltárás emberi és hazafiúi kötelességünk: meg kell néznünk, hogy itt vannak-e a költő testi ereklyéi, vagy nincsenek…, a feltárás tehát valóban a két nép közös ügye, és mi ezt a közös ügyet szolgáljuk.” Arra a meggyőződésre jutottam, mint Dienes, hogy igenis, fel kell tárni a Cionta-telken levő tömegsírt. (…)

A „PETŐFI-ÜGYBEN“ kihallgatáson voltam több ízben Dr. Groza Péternél, a Nagy Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsa elnökénél, aki a legnagyobb figyelemmel hallgatta meg a Petőfi-kérdést, sőt elkérte olvasni a vonatkozó irodalmat is. Megígért minden támogatást. Később aztán a párt Központi Bizottságához memorandumot adtam be ebben az ügyben, mely után a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkakollektívát nevezett ki, és ezzel a „Petőfi-ügy“ a végcél felé közeledik. A Cionta-telken a közeljövőben, – június hó folyamán – megkezdődik a tudományos munka, a Magyar
Tudományos Akadémia megbízottjaival egyetemben.***
Ott lesz-e Petőfi a Cionta-kerti sírban?
Ha igen, az egész haladó világ érdeklődéssel fordulna Fehéregyháza felé, ahol a világirodalom nagy lírikusa pihen százhét év óta.

*(1956-os cikk Szilágyi Zoltán hagyatékából)
**Dr. Culcer Sándor/Alexandru/ segesvári orvos (Dan Culcer Párizsban élő román költő és kritikus apja)
***Szilágyi Zoltán (1941-2017) gyerekként elkísérte a cikkben említett kutatócsoportot. Gyermekkori élményének hatására egy tudós kitartó elkötelezettségével próbált fényt deríteni a hajdani, 1956-os, Petőfi sírját kereső kutatás emlékeire. Szíve vágya volt, hogy az akkor készült fényképeket összegyűjtse, és egy Petőfiről szóló kiállításon a közönség elé tárja. Sajnos, ez a vágya már nem valósulhatott meg – irta a kéziratot őrző Szilágyi Zoltánról a dr. Culcer álláspontját közzétevő Erdőszentgyörgyi Figyelő legfrissebb, 2017. július-augusztusi száma.