Avagy: ahol nincs alhokollebontó enzim

A modern Korea ízig, vérig kapitalista, liberális demokrácia.

Az embereknek roppant nagy a felelőssége a saját életük felett, ugyanakkor a szabadsága is az.

Vállalkozni, céget alapítani, hitelt felvenni órák alatt lehet, nevetségesen egyszerű és gyors.

Ugyanilyen könnyű persze csődbe menni, utcára kerülni, hatalmas pénzeket pillanatok alatt elveszíteni.

A versenyorientált társadalom az óvodában kezdődik, ahol már tanítják a gyerekeket írni, olvasni, számolni. Mire iskolába kerülnek, ismerik és használják a 4 alapműveletet, olvasnak és írnak.

Az általános iskola első napjától a diákok teljesítményét százalékokban értékelik, jegyeket kapnak és nyilvánosan kihirdetik, ki, hányadik tanuló az osztályban, illetve az évfolyamban.

Ez persze időről időre változik és természetesen Koreában a gyerekek nem mozdonyvezetők szeretnének lenni, hanem államelnökök, meg az évfolyam legjobb tanulói.

A verseny az egyetemi felvételinél a legerősebb, pár évvel ezelőttig nagyon sok volt a fel nem vett diákok öngyilkossága, így szelídítettek a rendszeren, de a gyomorfekély ma sem ritka ebben a korosztályban.

Felnőtt korban van akinek elege lesz a betagozódásból és önálló vállalkozásba fog. Hatalmas a konkurencia, alig van a világon bármi, ami itt ne lenne, nehéz újat, jót és eladhatót kitalálni.

A vállalkozók nagyobb része valamelyik lánchoz csatlakozik és nem túl nagy kezdőtőkével nyit egy kis frencheise boltot, telefon árusító helyet vagy épp gumi szervízt, de akár éttermet is.

A legtöbben mégis a kiszámítható hivatalnoki létet választják, egyhangú munkáért a havi biztos fizetést.

Manapság nő a presztizse a közalkalmazottaknak is, abba az irányba is sok fiatal indul el.

Versenyeznek az iskolában, versenyeznek a munkahelyen, sokan még az élet egyéb területein is, mert így szocializálódtak, mert itt élet és halál kérdése volt mindig is létezni, langymeleg fekáliában úgy tenni, mintha dolgoznánk, na az ismeretlen fogalom.

Másrészt itt a világon a legtöbb rákos beteg, pedig igazán egészségesen étkeznek.

Az egy főre jutó alkohol és cigaretta fogyasztás is roppant magas, pláne, hogy a koreaiak többsége nem is bír sokat inni, ugyanis nem rendelkezik alkoholbontó enzimmel.

Disszonancia alakult ki az amerikai mintára létrehozott állami berendezkedés és a nép lelke között.

Szenvedélyes, kreatív, a japán hangyaboly-szellemet teljesen nélkülöző embereket kényszerít bele a rendszer a magolásba, majd a jelentések írásába és meetingek hátán meetingbe, hétvégi és éjszakai munkavégzésbe.

A koreaiak szelídek, az emberi kapcsolatok mindennél fontosabbak számukra, imádják a természetet, vidámak és életkedvelők.
Manapság azonban egyre több a depressziós ember, az alkoholista, a játék függő és a szabadidejében minden devianciára kapható irodista, aki legalább akkor szeretné érezni, hogy él.

A konzervatív párt közel tíz éves hatalma majd csúfos bukása nagyon élesen rávilágított erre a súlyos társadalmi problémára, arra, hogy az embereknek elegük van, hogy nem akarnak sem apró csavarként élni egy nagy gépezetben, sem pedig belepusztulni az önálló élet okozta mérhetetlen stresszbe.

A mostani hatalom szociálliberális. Az állam jelenlegi keretei között ez felel meg a leginkább a népnek.

A szociális juttatásokat eddig sosem látott mértékben bővítették, a munkások jogait a munkáltatóval szemben megnövelték, túlmunkát csak önkéntes alapon lehet végezni és dupla, tripla pénzért, a szabadságok nőnek, az iskoláztatási támogatások is, ahogy az orvosi ellátásban ingyenessé váló betegségek száma is.

Azt szeretnék a koreaiak, hogy lassuljon a tempó egy kicsit. Ők nem Szingapur, nem egy apró városállam ahol pár fancy felhőkarcolóval el lehet hitetni a világgal, hogy juj de jó ott, pedig nem az.

Ők már jól élnek, nincsenek kiszolgáltatva semmilyen tőzsdei spekulációnak, most fordítanának egy kis energiát kultúrára, régészetre, rekreációra, pihenésre, jár ez nekik.

Azt hiszem alapvetően a verseny nem nekik való. Abban élnek, persze, nem is tudják, hogy nem ez a természetes létforma, de képtelenek egymáson kíméletlenül átgázolni, inkább túlbonyolítják a saját életüket, csak másnak ne kelljen ártani.

Egyszer talán valakiknek lesz bátorsága egy másik modellt kialakítani, ahol nem kell amerikai cowboynak lenni a sikerhez, elegendő önmagukat adni hozzá, azt akik valójában, szemlélődő, bölcs, szorgos és roppant érzékeny lények.

(Szerző következő írását jövő szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ