Ha másban nem is, abban teljesen biztos vagyok, hogy mindenkinek megvan a maga Budapest-élménye, az a távoli rokon vagy ismerős, akinél meg szokás szállni, s aki a reggelinél tételesen elmagyaráz mindent, ami az asztalra kerül, hátha nem tudnád, mi micsoda, és a vajkrémet is úgy tálalja, mintha kajszibarackos fácánsült lenne pástétommal. És akik minden alkalommal felvázolják, a hat kulcs közül, melyik négy nyitja a zárakat az ajtón, és a külső rács(ok)hoz melyik két másik kulcsot kell használni. S hogy a rácsot egy pillanatra sem szabad nyitva hagyni, ez nem kisváros, ez Budapest, itt mi tudjuk jobban, mit hogyan kell, a múltkor is betörtek egy lakásba a másik tömbházban, mert nem zárták be a rácsot, nem voltam ott, de valaki mondta, hogy hallotta. A vicces a rácsos sztoriban az, hogy most, amikor már sok éve élek New Yorkban, nekem ugyanúgy elmondják mai napig is, ha bárminemű megjegyzést teszek a rácsra, te nem tudhatod, ez Budapest, nagyváros… És hagyom, hogy elhitessék velem.

És nekem még Manci néni is ott volt, mint a legelső budapesti élmény gyermekkoromban. A Kún utcában lakott egy utcára nyíló üzlethelyiségben a nyolckerben. Bevallása szerint vészes vérszegénységben szenvedett, és mint olyan roppant kolerikusan reagált környezetére, olykor előkapta a kisfejszét, ami valami rejtélyes ok miatt állandóan az ajtó mellett volt, feltépte az ajtót és a rácson keresztül (merthogy, persze, neki is volt rács az ajtaján) a fejszét lóbálva átkozta az utca népét, s ha valakik épp az ajtó előtt álltak meg beszélgetni, kilátásba helyezte, hogy leönti őket sósavval. Én roppant módon élveztem a Manci néninél tett látogatásokat, és elképesztő élményfüzérrel tértem haza Budapestről a rokonlátogatást követően, nem úgy a család, akinek mindig stresszt és fejfájást, esetlegesen tömeges sértődéseket okozott minden Manci nénivel eltöltött óra.
– A Manci nénétek kicsit furcsa, ne ijedjetek meg. Jó a lelke, és szeret benneteket – így készítettek fel a magyarországi rokonok útban Budapestre a vonaton, miközben adtak kolbászos vajaskenyeret, hogy mielőtt odaérnénk, lakjunk jól, ne szekírozzuk már érkezéskor a nagynénit azzal, hogy ehetnék vagyunk.
Nagyanyám egyszerűbben kezelte a dolgot húgáról, mondván:
– Mancink ütődött.
Manci néni rémtetteiről egyszer majd sokat fogok még mesélni, hogy ne ütődöttként maradjon fenn a köztudatban, de most térjünk vissza a jelenbe.
Manapság, ha eljut az ember Budapestre – azokhoz a bizonyos ismerősökhöz, akiknél meg szokás szállni – egy napra csak egy programot tervez: vidámparkot, állatkertet vagy Citadellát. Ha Budapesten van az ember, elmegy a plázába, lemegy a Dunapartra, bevásárol a Tescóban, kimegy a ligetbe, moziba megy vagy metrózik, de a legelvetemültebbeknek sem jutna eszébe, hogy barlangásszon. Hogy engem az idők és távolságok mennyire megváltoztattak a normális, tescós világ számára mindörökre, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Fekete hollóból elindulva, máris kerestem a rejtett lejáratot a Budavári Labirintusba az onnan kapott útmutatások alapján. Ha nem a barátom kért volna meg, akivel annyi élmény, hely és mesés helyszín köt össze az elmúlt hat évből La La Landben és New Yorkban is egyaránt, hogy a kedvéért, mint erdélyi is meg mint magyar is, és mint úgyszintén Budapest-rajongó is, mennék már el a barlangba, ahol neki annyira de annyira tetszett, és hogy szerinte mekkora bűn és arcpirítóan restellnivaló, hogy én magamtól sosem jártam még ott, nos, akkor a legkevesebb a valószínűsége annak, hogy ezen a verőfényes napcsicseregte napon, amiért húsz órát utaztam ide a pihenőidőmben, én félreteszek ebből egy órát különféle barlangokban tekeregni a várhegy gyomrában.
A labirintus egy barlang rendszer a vár alatt, ami több kilométeren terül el, és a történelem során nagyon sokféle hivatása volt. Amint azt már barátomtól megtudhattam, aki ittléte során a jelek szerint nem egyszer bekóvályogta a járatokat a föld alatt, Dracula gróf nyughelye is ehelyt található.
Nyirkos, páragőzös szűk folyosókon meneteltem perceken át. Annyiból volt kellemes, hogy enyhítette a kinti kánikulát, s a kávém mellé javított konyak bódító és álmosító hatását, de a magam részéről semmi egyéb kellemességet nem találtam e látogatásban. Igaz, nem is a kellemesség a cél, ha az embert ide hozza a sorsa. Nem tudom pontosan, hogy van-e barlangokra vonatkozó bármilyen nemű fóbiám, mert mélységtől és magasságtól rettegek (és ennek az égvilágon semmi köze a repüléshez, mielőtt bárki fejébe szöget ütnék ezzel), nem különösebben szeretem a bezártságot és a teljes sötétséget sem, de annyira nem vészes, hogy fóbiaként tartsam számon. Ám a barlang és a szűk járatok semmiképp nem keltették bennem azt az érzést, amit reggel a várba jövet éreztem, névszerint, hogy ebben a pillanatban sehol másutt nem lennék szívesebben. Sőt, talán épp az ellenkezője játszódott le bennem.
Egy rács mögé zárt panoptikum a legenda szerinti Fekete gróf bálját ábrázolja, állítólag nagy tivornyák voltak a föld alatt, a gróf szervezte, aki abból élt oly nagy lábon, hogy a barlangban rablókat engedett elrejtőzni, és amazok busásan jutalmazták ezért. Elhaladtam előtte, engem a panoptikumok sohasem vonzottak, mindig mások miatt kerülök ilyesféle helyekre (lásd a Levelek New Yorkból legelső bejegyzésében is). A kanyargós járat mind lejjebb ereszkedett a mélybe, s mint gyengébbek voltak a látási viszonyok, erősen párás volt és sejtelmes. Persze, pszichikailag az embert felkészítik erre a hangulatra, és rá is játszanak a hatás érdekében. A különféle kiírásokon az alapinformációk mellett angolul és magyarul is rengeteg utalás történik szellemekre, kísértetekre, vándroló holt lelkekre. Még mielőtt az emlegetett Dracula-kamrához értem volna, egy elágazás elé kerültem. Egyik folyosó egyenesen haladt tovább a gyér fénnyel, míg a másik egy koromsötét járat. A bejáratánál figyelmeztetés olvasható, hogy annak is inába szálljon a bátorsága, aki vidáman szambázott mindeddig az évszázados folyosókon.
„A Labirintus ezen szakaszán teljes sötétség uralkodik. A Sötétség Labirintus megtéveszti az érzékeket, próbára teszi az érzékelést miközben kitágítja a tudatot. Azonban nehéz nyugodtan haladni a sötétben, amikor a látogató tudja, hogy a Sötétség Labirintusban paranormális jelenségeket figyeltek meg: suttogások, leereszkedő fehér köd, hirtelen lehűlő hőmérséklet, soha utol nem érhető árnyak.”
És azt is elmondják, hogy itt teljesen magára van utalva az ember, de ha pánikba esnék, akkor a sötétben tapogatva a falon találhat egy fonalat, ami kivezeti a kísérteties helyről, s persze, csak erősebb idegzetűeknek javasolják ezt a kis kalandot.
Nos, nem hiszem, hogy az idegeimmel bárminemű gondok is lennének, annyira lenyugodtam én már az elmúlt években, hogy ha ennél nyugodtabb lennék, akkor el kellene kezdenünk aggódni. Mégis valami visszatartott, és percekig álltam a sistergő csendben az elágazásnál, mígnem el nem dőlt bennem, hogy ez ma nem az a nap, amikor én próbára akarom tenni akár az idegrendszeremet, akár a hangulatomat. Nagyon meglepődtem magamon, de nem mentem be a sötét barlangba. Egyet tudok bizton állítani, hogy ennek semmi köze a gyávasághoz, csak azt éreztem, annyi energiát és erőfeszítést igényel tőlem ez, amit nem vagyok hajlandó erre most megadni. Elindultam, hát, azon a folyosón, ahol valamennyi fény derengett, s azt hittem, ezzel elrendeztem a dolgot. De nem így volt. Nem hogy csak ott és akkor, de mindmáig eszembe jut az, amit ott éreztem, s nem hagy nyugodni, mert azóta sem találtam meg még magam számára sem a magyarázatot, miért nem mentem be a sötétbe, miért ijedtem meg a tudatom kitágulásától, miért rettentem vissza attól, hogy felélénkülhetnek érzékeim. Mindaddig senki mással nem találkoztam a folyosókon, egyedül voltam a labirintusban, bár tudtam, hogy még két-három ember lement előttem, senki utamba nem került. Legszívesebben véget vetettem volna a barlang-barangolásnak, restelltem is volna magam, ha megfutamodom, s majd arról kell beszámolnom az én barátomnak , hogy ez most nem jött nekem össze. Így is zaklatott voltam már a sötét labirintus miatt. Amikor a következő elágazáshoz értem, tudtam, hogy jobbra kell tartani a Dracula-kamra felé , balra a kijárat felé vezet az út, de az is nagy kerülővel, visszafordulni is hosszadalmas lenne már, s tudtam, hogy az nagyobb lelki gondokat okozhat a későbbiekben. Álltam, és hallgattam a csend sistergését, és hangok is jöttek. Csak elvétve egy-egy idegen szótag. Sustorgás. Annyira diszkomfort érzetem támadt, hogy felsóhajtottam: „Már csak sustorgások hiányoztak nekem…” Ebben a pillanatban a sustorgás felerősödött s mind közelebb ért, már lépteket is hallottam, a fehéren gomolygó füstből meg két alak rajzolódott ki. Mozdulatlanul álltam, s vártam, immár mi lesz. Hirtelen nagy visításra rezzentem össze. A nő, aki egy férfi oldalán egy oldalsó kamrából lépett elő – gondolom, ugyanolyan rémisztőnek látott a füstgomolyon keresztül, amint ott álltam mozdulatlanul, mint amilyen nekem volt az ő sustorgásuk, és ennek tiszteletére egy élénket sikított. Majd mikor bevégezte a sivalkodást, udvariasan mosolyogva zavartan elnézést kért, és tovább mentek. Annyira megdöbbentett a jelenet, hogy aztán sem bírtam megmozdulni, ez még jobban megrémítette a nőt, és miközben sietve rángatta el a férfit onnan, folyton vissza-visszanézett, ameddig láthatott…
A feljegyzések szerint 1462-ben Mátyás elfogatta addigi szövetségesét és sógorát, Vlad Tepest, akivel a kereszténységet védték a törökökkel szemben Európában. Vélemények szerint az elfogatás elsődleges oka az volt, hogy Vlad hátat fordított szövetségeseinek és összepaktált a muzulmánokkal és elárulta Mátyást, aki ezért elfogatta, és a Hunyadiak várába hozatta. Más vélemény szerint Mátyás megelégelte a Dracula grófként hirhedté vált Vlad hidegvérű kegyetlenkedéseit Havasalföldön, és emiatt záratta be. A legenda szerint a vár alatti labirintus eme félreeső sötét és embertelen kamrája volt Vlad vajda, alias Dracula gróf börtöncellája egy éven keresztül. Történészek egy része Vlad szabadulásának évét 1475-re teszi, és bizonyos dokumentumok arra is utalnak, hogy a visegrádi vár börtönében is eltöltött pár évet Mátyás király fogságában. Állítólag szabadulása után még kíméletlenebb gyilkosságok tapadtak a kezéhez. Az viszont egyik elmélettel sem cseng egybe, hogy a legnyirkosabb, leghűvösebb és leginkább gőzben úszó kamra közepén miért fekszik egy kőlap, amelyen ennyi áll: „Dracula – Anno Domini 1476”. És annak ellenére, hogy barátom következetesen Dracula sírboltjaként emlegette nekem a helyet, erre utaló jel egyáltalán nem fellelhető a helyszínen és egyebütt sem. Tepest ugyanis meggyilkolták egy összeesküvés során 1476-ban, a történelmi feljegyzések szerint Snagov szigetén lett eltemetve, de a feltárások kiderítették, hogy a sírboltban talált csontok, nem emberi maradványok, hanem kőkorszakbéli állatcsontok, és inkább az a feltételezés áll közelebb a valósághoz, hogy Vlad Dracul gróf az általa alapított Comana kolostorban található, ahol lefejezve temették el, mivel fejét a török szultánhoz vitték bizonyíték gyanánt, aki karóba húzatta azt.
Mindenképpen irritált voltam, és azzal sem voltam kibékülve, hogy a magyarok meg minek akarják a maguk részét kivenni a Darcula-meséből. Alig vártam, hogy kiérjek a barlangból. Amint kiléptem a napra, a hangulatom is jobb lett. Persze, nyomottabb voltam, de legalább nem bosszankodtam olyan dolgokon, amihez lényegében nincs közöm. Mikor a napsugárban kicsit megenyhültem, üzenetet írtam Los Angelesbe:
„- Küldetés teljesítve. Adósságot ledolgoztam (pörformansz). Morbid vagy – de hát ezt tudtuk. Labirintus jó embereknek lehet elviselhető. Te az vagy. A jelek szerint, én nem. Túlélem. De Dracula nem itt nyugszik. Budapest ölel. És én is.”
A válasz nem is váratott sokáig:
„- Te a LEGJOBB vagy. LA LA ölel. Én imádlak.”
„- Ne hízelegj. Aludnod kéne. Asszonyt szeresd. Gyerekeket ne lármázd fel”
„- Kapd be”
„- Aha”
És miközben megerősítő üzeneteket küldtem Moninak is, hogy ebédre feltétlenül, és minden további nélkül otthon leszek, mindenképp szerettem volna annyi időt lopni még magamnak, hogy kicsikét elvesszek a várnegyed sikátoros kisutcáiban. A Tóth Árpád sétány felől egy idős pár közeledett, hetvenesek lehettek, az asszony egy csokor vadvirágot szorongatott a kezében, a sarkon elbúcsúztak egymástól, és a férfi a sétányon ment el tovább, míg a hölgy irányomba indult el. Épp elkaptam egy nagyon tetszetős szöget, és örültem, hogy belesétál a képbe. Riadtan ugrott félre, elnézéseket kért. Mondom, én kérek elnézést, de olyan jó, hogy belesétált a képembe, és meg is mutattam neki.
– Jaj, maga nagyon kedves, de nem kellene rám pazarolnia a fényképeket, mikor itt annyi a szépség.
– Nagyon szép a csokra, amit a lovagjától kapott, mindent láttam ám!… – vigyorogtam viccelősködve.
– A kertemből szedtem. A fiamnak viszem a temetőbe.
Olyan borzalmasan éreztem magam a váratlan megjegyzéstől, hogy meg sem bírtam szólalni.
– Semmi baj, kedveském – szólalt meg a mama, és a kezei közé fogta a kezem, úgy nyugtatgatott – Honnan is tudhatta volna maga… Semmi baj. Maga idevalósi? Nem láttam még errefelé.
– Nem, New Yorkban élek. Vágytam Budapestre, ezért vagyok itt.
– Maga idejön, mert vágyik Budapestre. Akik itt élnek, meg nem becsülik. – körbemutat vékonyka karjával, kezében a virágcsokorral, mintha megáldaná a környéket – Hát, nem csodás, nézzen körbe! Ha arra letér majd jobbra, nagyon szép fényképeznivalókat talál. Oda járnak a fényképészek a menyasszonyokkal és vőlegényekkel, annyira szép. Arra menjen, kedveském.
Megköszönöm az útbaigazítást, kérdem, itt lakik-e a várban, s mondja, hogy mostmár igen, nagyon békés, csendes hely. És szép, nem győzi ismételgetni. Majd visszakérdez, mi a tervem ittlétemre.
– Nem sok ez az ittlét, csak két nap.
– Két nap! Nagyon vágyhatott, ha két napért olyan messziről iderepült. Nagyon derék dolog ez.
– Ez a szakmám, repülgetek ide-oda. És ha nem kell repülnöm, akkor meg azért repülök, mert nem nyughatok már egy helyben.
– Magának a szakmája is szép. És a lelke is. Meg a szeme! Olyan szép tiszta, csupa jóság. No, de menjen, biztos, hogy nagyon sok helyre el akar jutni, ha ilyen kevés az ideje…
– Hangulatokhoz. Oda akarok eljutni, nem is annyira helyekhez. Persze, ezekért a hangulatokért el kell egy-egy helyre menni. Most például ebédelni megyek az itt élő családommal. És ma van egy drága jóbarátom születésnapja – nem is tudja, hogy itt vagyok, majd csak becsengetek hozzájuk délután… Este pedig sétálni szeretnék a város fényei alatt a Dunaparton, és leülni borozni egy kedves ismerőssel. És tetszik tudni, még mit?… Libegni! Felmenni Zugligetbe, felülni a libegőre a János-hegyig és vissza. Kürtőskalácsot enni és tejfölös lángost! Kora reggel meglesni a körutat, és késő este felmenni a Citadellára. Óbuda kisutcáin csavarogni és pogácsát enni egy kis vendéglő teraszán. És a hársfák zsongását hallgatni.
– Micsoda gazdag tervek! Látja, kinek is jutna eszébe itt, hogy felmenjen a libegőhöz és lángost egyen! Idejét sem tudom, mikor sétáltam este a Dunaparton. De most megfogadom magának, kedveském, hogy egyik este le fogok menni. Kedvet kaptam magától Maga tele van élettel. Soha ne veszítse el lelkesedését, és meglátja, mindig boldog lesz. Még a libegőt sem zárom ki. Még azt sem. Na, menjen, siessen, ne vesztegesse itt egy öregasszonnyal a drága idejét. Menjen az útjaira!
Így a boldogság ígéretével tarisnyámban folytathattam immár utamat. Ezt az örökös, véget nem érő titokgyűjtő utamat.

Forrás: Égből kapott mesék