Színes, lidérces álmaim voltak, főleg piros-sárga-kékek, mint József Attilának. R., aki tetszett nekem, performance-okat ad elő Kolozsváron. Ájulás környékez. Látom R.t a levegőben, mellette az ő akttorzóját, amellett pedig ruhás felsőtestét idegenlégiós csákóval, amelynek porvédő lebernyegén tőlem idéz nagy betűkkel, megjelölve a forrást, aztán külföldre távozik; a repülőtéren is előadja a performance-át; ekkor is környékez az ájulás, mintha az agyamat ráznák, de ahogy R. beáll az utasok sorába, csákója lebernyegén már nem idéz tőlem: külföldön szeretnie engem már nem elegáns.
*
Megyek Élektrába. Mintha egy láthatatlan trapézon ereszkednék alá anyámtól az ókori Görögországba, pontosan Élektra idejébe. Kardos katonákkal vagyok együtt; én is görög vagyok, nekem is van kardom és katartikusan boldog vagyok, hogy — görög létemre — semmi közöm Élektra tragédiájához. Aztán mennyei apám is megjelenik: édességeket ad át nekem és egy nagy köteg ropogós bankjegyet, hogy menjek el egy délkelet-ázsiai nagykövetségre és osszam szét azokat. Abban az országban sokan haltak meg valami katasztrófa miatt. Noha nem japánok, földig hajolva kívánok japánul részvétet nekik. Ekkor már buddhista bonc vagyok, s miután átadtam az adományt, énekelni kezdek egy buddhista dalt nekik, miközben földre telepedem és piros-sárga-kék homokszemekből szórok magam elé egy cifra mandalát, és mint a bolgár ivó ruca(1), úgy billeg közben egy parányi drótlipinka(2), s amíg éneklem a szerzetesi dalt, eszembe jut, hogy két fajta délkelet-ázsiai leány létezik: a gyönyörű és a tepsiarcú.

Budapest, 2017. VIII. 4.

(1) ruca (TSZ) — kacsa (H)
(2) lipinka (TSZ) — libikóka (H)