Nyár van, nyár, június. Hullámzik a búzatenger… jut eszembe, miközben szemtanúja voltam a hirtelen jött viharnak. Megtapasztaltam a kalászok táncát az esőben. A vihar végzetes csapása is lehetett volna a búzamezőnek, s ha jobban belegondolok a mindennapi kenyerünknek. „Az eső kegyelem, az ég földre ereszkedése, eső nélkül nem lenne élet” – jut eszembe.

Elvonult a vihar. Lecsendesedett a természet. Megnyugodott a mező, a tenger búza – a búzatenger. Mint ritka ékszer, mint áttetsző üveggyöngyök úgy csillogtak a kalászfüzéreken az esőcseppek. Sajnálom, mindig is volt, csak nem igazán érdekelt, ritka szépségét elkerülte figyelmem. Minden cseppecskén Isten áldása vagyon. A bojtos gyökérnek is köszönhetően a búza derekasan állta helyét. Nem döntötte le a vihar, csapó eső, nem lett sártenger belőle. A természet műve volt-e vagy a Jóisten akarata az eső, most az egyszer időben érkezett. Június van, június, szárába szökkent , teljében a kalász. Az egyszerű virágzatban duzzadnak ,érlelődnek a szemek. Ehhez meleg , napfény , víz kell. Ha az Isten is úgy akarja, nem lesz hiány asztalunkon a kenyér, kikerül a ” mindennapi kenyerünk”
– „Mi Atyánk aki a mennyekben vagy”,… „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma és bocsásd meg vétkeinket”… ( manapság szanaszét dobált kenyérszeletek)- imára kulcsolt kézzel hajtom párnára fejemet. És imádkozott a búzaszemecske is.- szerintem.
– Üres kalász fennen hordja fejét, ez nekem nagy szégyenem, adj Uram esőt! – esdekelt az istenkéhez. És az Isten esőt adott neki. Állok, nézem, megigéz látványa, rajta felejtem tekintetem. Elmerülök szépségében.
Boldog gyermekkoromban még a kemencében sült kenyér illatát is érezhettem, körbelengte a vén körtefát, az éhes világot, még a levegő is tátongott a frissen sült kenyér csiklandozó illatától
– Hány munkáskéz szíve-lelke vagyon benne a mindennapi kenyerünk illatában, ízében? – jut eszembe.
– Ni-ni! Hopp! Ürge lenne? – Feltűnik a búzaföld szélén. Mozdulatlanul figyelem. Aztán még egy, pajkoskodnak, hogy mi sül ki ebből? – kíváncsian nézem. Lépnék feléjük,de csupa sáros, vizes leszek. Észrevettek. Hipp- hopp! Eltűntek a vetésben. Egy riadt mezei nyúl szaladt ki a búzatábla közepéből. Ép, egészséges ,szép füzérkék!- gyönyörködök tovább az üde kalászokban. Festeni sem lehetne ennél szebbet! És a lényeg, nem üresek! Mintha dézsából öntötték volna , zápor után az esőcseppecskék a kalászvirágzaton felejtették magukat.
– „Engedd, hogy az eső megcsókoljon, /Engedd,hogy fejedre hulljon/Folyékony ezüst cseppjeivel!/Engedd, hogy altatót énekeljen neked!”- jut eszembe. És láss csodát:
A búzakalász engedte, hogy az eső megcsókolja, hogy folyékony ezüst cseppjeivel a füzérekre hulljon, engedte, hogy ringassa, miközben altatót dúdolgatott neki. Mint színes buborékok , gömböcskék, ott lebegtek, fénylettek a füzérkéken. …”Fűzzünk gyöngyöt szép füzérbe/ rakjunk rózsát közepibe/” – inkább pipacs, lehetne búzavirág koszorú is. Néztem a csodát , hát ez tisztára olyan, mint egy gyöngykalász!- véglegesítettem magamban. Ráadásul az előkerekedett napsugár fénye is rávetődött, beragyogta, visszatükröződött az esőcseppeken. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha folyékony ezüstös gyöngyfüzérrel lenne teleaggatva a tenger búza – búzatenger, egy igazi gyöngykalász.
Sok gyönyörűsége van a természetnek. Amit a vihar után láttam a maga valóságában egyik legkülönlegesebb csodája- legalábbis nekem. Emlékképeim féltve őrzött kincse lett. Isten áldása legyen rajta. …” Mi Atyánk aki a mennyekben vagy”…,-jön magától- , imára kulcsolom két kezem. …” Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket!”… Üzenem az unokáknak, a mának:
– Értékeld! Ne dobd el! Ne felejtsd el, hogy minden csepp morzsája betévő falatod lészen, léted a fennmaradáshoz! Tegyél meg érte mindent! Becsüld meg a gyöngykalászt, a ” mindennapi kenyerünket!”

2017. június 26.

1. Nászta Katalin:
   2017. augusztus 6. 10:29

   Nagyon szép.

2. Lőrincz Gyöngyi:
   2017. augusztus 7. 18:50

   Nagyon szépen köszönöm Tóth Margitnak, ezt a szép „megemlékezést”, a mindennapi kenyerünkről.
   Gratulálok!
   Lőrincz Gyöngyi