Esténként tünődve sétálok a virágok között. Nézem őket és nézem vásárlóikat. A virágok nyugodtak és hidegek. Vevőik kezének szorongatását érzéketlenül tűrik és szagtalanul. Ősz van, ilyenkor még az ibolya is szagtalan. Nemrég a Belvárosban a sárba esett néhány csokor ibolya, mert rendőr tűnt fel a sarkon és a virágáruslánynak menekülnie kellett. Később visszatért és vettem tőle egy csokor sáros ibolyát. »Kínos az ilyesmi?« – kérdeztem az ibolyától. Nem felelt és nem látszott levertnek. A sarat époly fölénnyel viselte, mint a harmatot. Eszembe jutott, hogy az ibolya szerény. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy ez nem igaz. Általában semmi sem igaz abból, amit a növényekre és az állatokra ráfognak. Az ibolya nem szerény, a macska nem ravasz, a muskátli nem meghitt, a liba nem buta és az orgona nem érzelmes. A növények és az állatok távol állnak az ilyen tulajdonságoktól. Egyszerűen csak lélegzenek, emésztenek és szaporodnak. Rejtelmesen néznek ránk és érzéketlenül. Félnek tőlünk, utálnak, esetleg belénktörődnek és kiszolgálnak, idővel talán úgy, ahogy megszeretnek: de semmiesetre sem érdekeljük őket.

Ezek az őszi virágok, mint mondottam, nem is illatoznak. A közönség mégis kedveli őket, méghozzá napról-napra erősebben. Mi ez? – kérdezem néha. Azelőtt csak a japánok szerették ennyire a virágokat. Most egész Budapest rajong értük, furcsa, csendes kultuszt űz belőlük. Vajjon miért szeretik egyszerre ilyen hevesen a virágot?…

Évtizedekig megvoltak nélküle, csak születésnapra vagy esküvőre használták, vagy szerelem és operáció esetén udvariasan házhozküldették. Most egyszerre mindennapi szükségletükké vált, csokorszámra. Az a gyanum, hogy sötét dolgokat akarnak vele leplezni. »Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.« Erre jól emlékeznek még az iskolából. Úgy látszik, ezért kell nekik a virág, alibinek. Szent Isten, mire készülhetnek ezek? (Virágok)

Folytatjuk