A minap láttam egy nénit a zebrán, egyik kezében esernyő napernyőként használva, vállán kézitáska, kezében apró, markolattal rendelkező elemes ventilátor, ami az utcán járva is hűteni volt hivatott őt.
Amúgy a nagyon vidéki, hatvanas korosztály által igen kedvelt csilli-villi flitteres felső volt rajta, lábszárközépig érő decens szoknya és testszínű harisnya negyven fokban.
Aprócska lábain beige színű félszandált viselt lakk műbőrből.
Peckesen sétált a zebrán, a mobil ventilátor minden bizonnyal működött, de a betonra dauerolt, szénfekete bongyorkás frizurát ez a légáramlat képtelen volt megmozgatni, így csak elképzelni tudtam, amint lobog a haja a műszélben…

Igen, a koreaiak megeszik a kutyát. Illetve ez ennél azért jóval bonyolultabb. Nyári forróságban a kutyahúsból készült leves fogyasztása gyógyszernek számított emberemlékezet óta. Erről nagyjából Buddha tehet, ő sosem volt túl jóban az ebekkel, így aztán a buddhista országokban a kutyát nem övezi nimbusz még ma sem igazán.
1988-ban, a koreai olimpia előtt az aktuális kormányzat úgy gondolta, hogy ez a hagyomány egy cseppet kínos, így ukmukfuk, egyik napról a másikra betiltották a kutyahús fogyasztását, aminek az állatvédők nagyon, a vidéki parasztbácsik ellenben annál kevésbé örültek, ugyanis ők hittek benne, hogy a monszun alatt és utána kizsigerelt szervezetnek gyógyszer a „pósingtáng” ami a kutyahúsból készült leves neve.
Amikor a koreaiak nem örülnek, akkor tüntetnek. Így a bácsik szalagot kötöttek a homlokukra és Szöul utcáin követelték vissza a kutyát az étlapra, mondván, hogy a külföldieket majd nem kínálják meg vele.
Akkor salamoni döntés született, az olimpia idején tilos volt árulni és fogyasztani kutyát, majd megtűrtté vált, de korábbi népszerűségét már soha nem szerezte vissza.
Ma ez a szokás már kihalóban van, azzal a generációval együtt. Ebben a budapestnyi méretű városban például nem lehet kapni kutyát fogyasztásra, ellenben házi kedvencnek annál inkább. Hatalmas pet shopok nyíltak, a kistestű jószágok itt is amolyan pót gyermekek, agyon vannak kényeztetve, nagyon népszerű fajta az uszkár, a pincsi és a chivava, de az őshonos, büszke Jindo-ke-t nem lehet lakásban tartani, így az marad a falvak házőrzője.
Egészen apró települések eldugott helyein még ma is árulnak pósingtángot, de maga az étterem többnyire kecskét is árul, a feliratokon az szerepel.
Olyan itt a kutyahús fogyasztása, mint a marihuánáé Hollandiában. Legális, de azért ciki, és a forrásokról senki sem szeretne tudni semmit. Szerencsére ma már nem éri meg ilyen éttermet üzemeltetni, apósom generációjával együtt vész ki majd ez a szokás teljes egészében.

Tegyük fel, hogy művész vagy és kiállításod nyílik. Fa állványra szerelt embernél is magasabb koszorúkkal köszöntenek. Vagy amikor valamilyen állami hivatalba beiktatnak. Esetleg amikor új boltot nyitsz. És….amikor meghalsz. Pontosan ugyanaz a cég, ugyanazokat a koszorúkat hozza a ravatalra is, még a fehér krizantémok is ugyanazok, gazdagéknál élő virág, szerényebb kiadásban alig észrevehetően de mégis művirággal.
Mondjuk a vastag szalagokon alkalmanként változik a szöveg, de azért mégis…

A koreaiak síelnek, kerékpároznak, hegyet másznak, mindenféle sportnak hódolnak. Nem olyan régóta van ez így, hiszen napi 18 órás munkaidő és hétvégi munka mellett igen kevés lehetőség maradt korábban olyasmire, mint a sport, leszámítva a golfot, de az nem sport, hanem az üzletkötések és a netwörk ápolásának szabadtéri helyszíne.
Ma már van idő is, pénz is mindezekre. Pénzből jó sok, így aztán számos koreai nem aprózza el, a legdrágább holmikkal kezdi. Saját szememmel láttam egy ötvenes férfit, talpig hófehér kerékpáros ruhában, úgy 2000 euró értékben, plusz a bringa amit meg sem mertem saccolni. Incheon egyik forgalmas járdáján próbálta a tudományát, felszerelése alapján egyenesen a Tour de France-ról érkezett, egy alattomos lámpaoszlop azonban útját állta. Ennek következtében le kellett volna tenni az egyik lábát a talajra, de valamiért ez nem sikerült, így fékezett, billegett, lefejelte az oszlopot, majd hatalmasat esett, körülbelül fele olyan sebességgel, mint ahogy a gyalogosok sétáltak körülötte, de így legalább volt értelme, hogy sisakot viselt.
Ugyanez igaz a síelőkre, akik a fekete pályán kezdenek méregdrága cuccba öltözve de még a hóeke sem megy, síoktató meg nem kell, csúszik az magától is, vagy a túrázókra, aki a legmárkásabb himalájai expedíciók öltözékében szoktak alkalmasint megfagyni és meghalni, mert iránytűt nem adtak a mászó bothoz és különben sem olyan dögös dolog, mint a sok méternyi elszakíthatatlan kötél és a csillogó karabinerek.

Gyakran járunk piacra. A piacosok műveletlen, de gazdag emberek, ellenben roppant kedvesek, a pénzről és a szerencséről jól tudják, hogy forgandó. A roskadásig telt hatalmas pultok között egy-egy millió ráncos, görbe hátú nagymama pár szál hagymát árul, hegyen szedett kis gyógynövényt, gesztenyét, bármit amit aznapra össze tudott szedni. Nekik nincs székük és pénztárgépük sem, a földre terített vastag, kék fólián ülnek, apró edényekben ott található az áru is. Valójában nincs szükségem semmire amit árulnak, de szoktam tőlük vásárolni, sajnálatból, szánalomból, együttérzésből. Mondom a férjemnek, akinek átsiklik a tekintete a szerény és számunkra szükségtelen választék felett, hogy látod, ott árul egy nagymama. Néz rám és nem érti. Egy nagymama árul ott a földön pár szál semmit, látod? Hangsúlyozom erőteljesebben. Odanéz, látja, hogy az pont nem kell nekünk és már menne is tovább. Szívem! Vegyünk valamit tőle, bármit! Így én. És persze veszünk. A kedvemért, mert érzelgős vagyok és mert nem hagyom, hogy az emberek megéljék a karmájukat, ami errefelé tiszteletlenség. Ha a nagyi majd olyat talál az erdőben vagy a kertjében ami eladható, meg fogják tőle venni. Akkor ő maga mászik ki a problémájából és nem holmi külföldi érzelgősségének köszönhetően ad el aznap 3 szál újhagymával többet a szokásosnál. Kegyetlen dolognak hangzik, de igaz, a sorsunk a miénk és persze fontos a jó szándék, de mások életét nem élhetjük.

(Szerző következő irását jövő szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás