Múló rosszullét

Mielőtt négybe tépném, a képről letörlöm a port:
Egy padon fiatal, mégis hervadt arcú asszony ül, jobb keze gyomra tájéka felé közelít, talán remeg. Mellette borotvált arcú, keménygalléros, nem túl rokonszenves férfi, lapos, ránctalan homloka alól felszínes érdeklődéssel kíséri a mozdulatot. Mögöttük, elég életlenül, de kivehetően hatalmas macska alakú fekete állat, egy semmiből lelógó fatörzsön. Régi jó fekete tintával írták föléjük: „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben 1911-ben.” Zsófika, ez a mamám, Bajza Vilmos ki tudja, talán az apám, a macska alakú állat pedig egy fekete párduc.
Anyám fodros kalappal és egy hatalmas muffal érkezett az előadóterembe, s rövid nézelődés után helyet foglalt a Bajza Vilmos közelében a harmadik sorban. Muffját a férfi oldalára helyezte egy üres székre, így közöttük egy ülőhelyre csökkent a távolság. Bajza Vilmos erre vette a kalapját, ujjbegyén egyszer megpörgette, letette a muff melletti székre és biccentett. Amint az „Egészségünk védelmében” című előadás véget ért, Bajza Vilmos indítványozta, tegyenek kisebb sétát, még az est beállta előtt. Induljanak talán az állatkert felé.
A macskafélék ketrecei előtt ültek, a fent említett padon, amikor a mamám, talán az állatok közelségétől, kissé rosszul lett. Nem sokkal azután, hogy a fényképész elvonult, kezét elemelte gyomra tájékáról s hatalmas muffjából előkotorászta illatos zsebkendőjét. – Bántana, ha javaslatom esetlennek bizonyult – mondta Bajza Vilmos –, nem számoltam azzal, hogy e hely, s ehhez kapcsolódó emlékei esetleg földúlják. – A mamám fölállt és elindult a kijárat felé, Bajza Vilmos alig bírta utolérni. Karját a mamám derekán tartotta, amíg elvette orra elől a zsebkendőt és elmosolyodott. – Mire gondol? Miféle fájó emlékeim lehetnek az állatkertben? – Bajza Vilmos köhintett. – Kissé ügyetlenül párosítom a szavakat. Olcsó, egyszersmind otromba is voltam, majdhogy tolakodó. – Azt már nem – felelte a mamám –, tudtommal én helyeztem a muffomat a jobboldalamra, s számítottam rá, hogy az illendőség határain belül keresni fogja a közeledést egy régi ismerőshöz. Ez kalapja személyében be is következett. – Bajza Vilmos ekkor megemelte kalapját, aztán hadonászni kezdett, leintett egy arra haladó konflist. Ahogy beültek, csóválni kezdte a fejét: – Belepirulok, hogy a kedves nagysád mennyire belém pillantott. Bízom abban, hogy gyengeségeimet egyszer jóvá tehetem.
A mamámon a konflisban, talán a ló közelségétől, újra múló rosszullét vett erőt. Bajza Vilmos javaslata ésszerű s egyben baráti is volt: – Boldog lennék, ha felügyeletem alatt egy kicsit erőre kapna. – A konflis nemsokára meg is állt.
Talán ezután is tovább magázódtak, de gondolom, rövid ideig. Több fénykép nem készült róluk.
Most már ezt is eltéphetem.

[Utunk, 34.37 (1979. szeptember 14.)]