Kulipintyós, somogyi költő

Jaj, mennyi költő rohan ezen a nap-vert országúton, a porban és csöndben, a kék mezőn, melyre ráborul a zöld ég. Akár a mezei patkányok szaladnak riadt szemmel, ismeretlen célok felé.
Mióta itt vagyok, néggyel-öttel volt találkozásom. Mind háború-viselt rokkantak, szegény iparosok, parasztok, kik alkalmatlanná váltak a munkára. A többi költő lelkében, ki magában hordja a világot, van egy titkos karc a gyermekkorból, egy láthatatlan repedés, egy be nem gyógyult riadalom, mely eltávolította őket az élettől s a halál közelébe állította. Ezeknek a sebei azonban láthatók. Fejbe kólintották őket és azért dalolnak. Némelyik koponyája meg van lékelve, mint egy nagy görögdinnye, vagy két-három bordájukat fürészelték ki a szívük fölött, vagy kezük-lábuk csonka. Hova is indulhatnak így, milyen földre és országba? Egy éjszaka, az inség magányában, bolondosan kezdenek fütyörészni, rímeket találnak, melyekre sohase gondoltak addig, majd veszik a vándorbotot s engedély és írás nélkül a szenvedés falusi bohócaivá, a siralomház kocsmai figurásaivá lesznek. Rózsaként viselik átkukat s kissé fintorogva, bandzsitva törődnek bele csepürágó voltukba, lemondva arról, amiről a komédiásnak nem született magyarok utolszor válnak meg, az emberi méltóságukról.
Ilyen a kulipintyós költő is, kit az állomás tornácán pillantottam meg. Érces, zamatos somogyi magyarsággal, egyszerűen, nem tudálékosan üdvözölte hallgatóságát, mely a veszteglő vonat ablakaiból kitekintett s mintegy páholyból nézte a harmincöt éves vándort, ki a «világ má-moráról» beszélt s mutogatta csonkká lőtt bal karját, melyet «nem lehet többé visszaszívni». Gömbölyű, mokány koponyáját rövidrenyírt sűrű fekete haj borította. Szemeivel pedig, amint beszélt, idegesen hunyorgott. Nem Hazafy Veray János kései utóda állt előttünk, kit a multból ismerünk, rézfokossal és árvalányhajjal, hanem egy ijedelmes, új alak, a pusztulás minden ékességében. Hátán a rokkantak faládikája himbálózott, zöldremázolt vásári panoráma, mely-ben egy tojásért, egy marék lisztért látni lehet «a budapesti poloskát, amint százrétű gatyában leszédül az ötödik emeletről», aztán «a kék bankók Bécsbe való csempészését» és sok más épületes, érdekes dolgot. Kenyérkereső szerszámát kulipintyónak nevezte. Csakhogy senki sem volt kíváncsi reá.
Erre idején rájöhetett, mert nem is igen ajánlgatta. Inkább zavart fejében kutakodott mulatsá-gos és nevettető, régen kimustrált és régen betanult ötletek után. Levette sapkáját s áhítatos torokhangon elmondotta magaszerzette versét, rokkantsága történetét, mely így kezdődik: «Vártak egykor engem ölelő karokkal…» és azzal végződik, hogy miért bünteti őt vére-hullásáért «ez a cudar, zsivány, pénzes, bitang, csaló világ». Majd előkereste régi, békebeli arcképét és körbe adta. Szerinte akkoriban «olyan volt, mint egy főherceg». Kijelentését kissé túlzottnak találtam, de valóban egy boldog, elégedett asztalossegédhez hasonlított, ki vasárnap délután ezüst óralánccal és bottal lefényképezteti magát. Minthogy ez nem eléggé hatott, tovább szónokolt, szavalt. Különösen sokat várt ezektől a versektől: «Portorikó, Kuba és Trabukó, – Akibe te biztosan megbukó – Princeszász, Dráma és Memfisz – Akibe senkisem hisz. – Mirjam – csak ezt is kibirjam.» Utána az állomásneveket kiabáló kalauzt is utánozta: «Első osztály, méltóztassék, második osztály tessék, tessék, harmadik osztály, katonák, rokkan¬tak hátra.» Aztán útiköltségre gyüjtött és szokása szerint nem utazott el.
Mindössze öt percig tarthatott az egész. A gyorsvonat továbbrobogott, az utazóközönség fanyar mosollyal a száján elhelyezkedett a fülkékben s az értékpapírok emelkedéséről, a dollár árfolyamáról csevegett. Én azonban a folyosón maradtam. Utána néztem ennek az újfajta poétának, kiben a cifra-nyomorúság és a fűzfaköltészet, a hősi tragikum és az ötödrangú budapesti kabarék elméssége elegyült valami torz, nagyon mai keverékké s úgy éreztem, hogy a szenvedésben testvére minden költőnek. Bandukolt a kilátástalan napfényben, egy kis dülőúton. Ide-oda lötyögött a kulipintyója. Hátán háza, kebelén kenyere.

1922 aug. 27.

Forrás: Felebarátaim. Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. Magyar Elektronikus Könyvtár