– Apád ha­zavárt min­dig – mond­ta az any­ja, ahogy kiléptek a ve­ran­da­ajtón, s ket­ten ma­rad­tak.
Nem vála­szolt rögtön. Úgy érez­te, elárulná magát, de az apja emlékét is, ha most megszólal­na. S mert nem vála­szolt azon­nal, az any­ja foly­tat­ta:
– Nagy bánata voltál apádnak. Az bántot­ta min­dig, hogy nem mond­ta el ne­ked soha, hogy és miként jött haza Sze­vasz­to­polból… Ha el­ke­se­re­dett, min­dig ez ju­tott eszébe. El kel­lett vol­na mond­jam – töpren­gett egy­folytában – ak­kor talán, nem ment vol­na el…
– El kel­lett vol­na mond­jam, hogy éltet­tem a reményt öt éven át ma­gam­ban. Hogy jöttem haza annyi év fogság után.

Meg­bor­zon­gott. Szíven ütötték az any­ja nem várt sza­vai. Mert az apjával, amióta meg­halt, azóta per­le­ke­dett. Úgy érez­te, az apja be­csap­ta őt a halálával. Nem várta meg, hogy meg­mu­tas­sa magát, hogy nem ho­zott szégyent a Csapókra. Amíg élt, csak fél szívvel gon­dolt rá, ott volt ben­ne min­dig, a majd meg­mu­ta­tom vágya, hogy a történtek el­lenére vi­szi va­la­mi­re az élet­ben. Az eljövendő életével iga­zol­ja előző döntését. Mert az volt a ki­mon­dott, s a ki nem mon­dott célja min­dig is, hogy előbb-utóbb bi­zonyít majd az apjának. És az­zal hely­re­hoz majd va­la­mit mind­abból, amit el­ron­tott. Meg­mu­tat­ja, hogy a haj­da­ni ko­lozsvári útja nem volt hiába­való séta. Hisz még gyer­mek­korából tud­ta, hogy még eb­ben a moz­du­lat­lan­nak tűnő he­gyi fa­lu­ban is a mérce az, hogy a gyer­mek többre vi­szi majd a szüleinél. A különb­nek len­ni egymás közt el­hall­ga­tott, tit­kos törvénye moz­gat­ta, s ösztönözte itt is a falu népét. A különböző atya­fiságok, ro­konságok, nem­zetségek, hol egymás el­len, hol egymás mel­lett törtek lándzsát, de a mély­ben min­dig ugyan­az volt a törvény. Ki­nek a gyer­me­ke, s ki­nek a családja vi­szi többre a gya­ra­podásban? Vagy a fa­luból is kilépő tovább­ta­nulásban. Mert bár a tu­da­tuk mélyén meg­ve­tették a pan­tallóso­kat, afelé igye­kez­tek ők is, másoktól is rej­tett vágya­ik­ban. És ez volt a tit­ka az ő ko­lozsvári is­koláztatásának is. Ha a Bodóknak volt egy törvénybíró a nem­zettségükben, a Csapóknak, miért ne le­het­ne? Ha a szom­széd falu ki tu­dott ne­vel­ni egy or­vost, aki­hez a baj­ban for­dul­hat­nak, az övék miért nem? És ez volt ab­ban a moz­du­latában is, ami­kor az apja, Ko­lozsváron a nagybátyja gond­ja­i­ra bízta, és azt mond­ta. – Aztán szégyent ne hozz a fa­lunk­ra! Nem az mond­ta, hogy a Csapókra, ahogy ő várta, mert Ko­lozsváron már nem a Csapók, ha­nem a falu volt a mérce. Úgy mozgósított, ösztönzött, mint­ha a saját vágya, az egész falu elvárása len­ne. Ide­gen­ben, ta­pasz­tal­ta a beszélgetések során már máskor is, a falu jó, vagy rossz híre volt a tét. Ha ott­hon, a falu népe előtt, ki­va­gyiságuk­ban csak az álla­tok fényes­re kefélt szőre a mérték, a szép lo­vak, a szekér, a hámon lévő rézgom­bok fénylő csil­lanása, ide­gen­ben, ez­zel együtt is már személy­te­lenné vált az em­ber. Csak a közösség számított, más sem­mi. Ő vi­szont tud­ta azt is, hogy az apja, fárad­tan is azért kel fel már sötét haj­na­lo­kon, hogy úgy csil­log­jon az álla­tok szőre, mint­ha nem is szalmán, ve­tett ágy­ban aludnának. Nem­csak por se le­gyen raj­tuk, ha­nem csússzon le még a ráhulló, táncoló fény is a ló tom­poráról. És úgy csil­log­jon a kantáron is a rézgomb, mint­ha egész éjsza­ka fényezték vol­na. Hogy az irigység, s ne a szána­lom reb­bent­se a falu te­kin­tetét. Ezek a gon­do­la­tok váltották egymást az agyában, de per­sze ott volt va­la­hol a tu­da­ta mélyén a le­mon­dott la­ko­da­lom, s maga az öccse is, az ol­dott vidámságával. Ahogy meg­je­le­nik, s ahogy je­lenlétével, széles, ki­ve­tett mellével, s a szétve­tett lába­i­val, mint­ha hullámzó hajón állna, betölti a te­ret. Mert úgy állt meg a pálinkásüveg­gel a kezében, ma reg­gel is a kony­ha közepén, ahogy ő, még a saját irodájában se, soha. Hiába hir­det­te három nyel­ven is az ut­cai cégfel­irat: And­re­as Capo hi­te­les fordító, alat­ta meg: német, román, ma­gyar nyelvről, nyelv­re, bárhogy ta­kar­gatná is, bi­zony­ta­lanná tet­te az ide­gen­ben élt élete. Mint­ha a tudása, tu­laj­do­na el­lenére állandóan bocsána­tot kel­le­ne kérnie va­la­miért. Először is azért, hogy van. Aztán, hogy ott van, ahol! A másoktól függő élete, a hol­na­pi nap bi­zony­ta­lansága úgy leng­te be a min­den­nap­ja­it, mint az őszi köd a tájat. Főleg, miután a gyer­me­kei is megszület­tek, s tud­ta, ek­kor még egyik napról a másik­ra élnek. Tar­talékok nélkül, a sem­mi ágán. Még meg se sza­bad hal­nia, vi­as­ko­dott nem egy­szer, ha erre gon­dolt, mert ha va­la­mi történik, úgy megy el erről a meg­ve­sze­ke­dett földről, hogy utána sem­mi nem ma­rad! És ezt, el sem tud­ta mon­da­ni sen­ki­nek. Főleg az éjt nappá tevő fe­leségének. Aki, az ő sza­vai nélkül is ki­haj­tot­ta a lelkét is magából. Hogy nyo­moríthatná, újabb és számára is meg­emészthe­tet­len gon­dok­kal? Igen, ide­gen­ben az sincs, aki­hez a hátra­ma­ra­dot­tak gond­juk­ban, ba­juk­ban for­dul­hatnának. És lám mennyi apró, so­sem sej­tett, rej­tett öröm van egy falu életében. Az össze­tartás ezer­nyi látha­tat­lan, búvópa­takként rejtőzködő szála köti egymáshoz az em­be­re­ket. A kívülálló azt hi­hetné, szürke, sivár itt min­den, csak hétközna­pokból áll az élet, hol­ott a mély­ben állandó, örökös mozgás van, nyílt vagy tit­kos sze­rel­mek, esküvők, névna­pok, születések, ke­resz­telők fénye­zik a min­den­na­po­kat. Féltéke­nység és gyűlölet. Szin­te nincs is idejük az önpusztító búsla­kodásra maga a mun­ka szab­ja az éle­tet. Az évsza­kok, a nap­sza­kok a fel­ada­tot. Ő meg mit él oda­ha­za? Több­nyi­re magányt. Egymást váltják a fe­leségével az örökös, nagy, erőt pusztító ro­hanásban. Ami­kor ha­za­men­nek, ak­kor meg be­es­nek az ágyba. Ha jól meg­gon­dol­ja és önmagának leg­alább be is vall­ja, a váro­sok csil­logása csak lélek­te­len külsőség a fa­lu­si sáros utcák me­le­ge mel­lett, ahol a lábuj­jak közt, Szent György nap­ja után, kitürem­ke­dik a sár is. Szürke hétközna­po­kat rej­te­nek az étel és ápo­ro­dott­szagú bérpa­loták! Ráadásul ide­gen­ben ki­nek mu­tat­ja fel az életét? Benczének? Per­sze, nem ta­gad­ja, van egymásra fi­gyelő ver­sengés az elszárma­zot­tak között is, s az irigység is lendít az em­ber aka­ratán. De, van­nak-e közös álma­ik, ünne­pe­ik, ahol csenddé oldódik a fájás? Vagy éppen, a névte­lenségbe rej­tett sem­mit­tevés fe­led­tet min­dent? Az a gyógyír a szánal­mas, kiürült életükre! Hogy nem kell számot ad­ni­uk sem­miről, sen­ki­nek? Oda­ha­za nem tudják, hogy s miként élnek. Hát igen, gon­dol­ta, az apjának már nem tu­dott bi­zonyítani. Pe­dig, azon a ko­lozsvári úton vált személyes élményé az apja. És nem­csak az út során, a se­gesvári, s majd a ko­lozsvári állomáson ott volt, a búcsúzás této­vasága is, hogy nem tu­dott dönte­ni, ho­gyan, s miként búcsúzon el tőle. Ahogy egy apa búcsúzik el a fiától, vagy férfi a férfitől? Végül is, csak a szemébe nézett, s férfi­as keményen ke­zet fo­gott vele. Az vi­szont a nagy­korúvá válás gon­do­latával kiegészülve felért egy tétova öleléssel.
– Csak ezt az éle­tet én válasz­tot­tam ma­gam­nak, Édes­anyám! – szólalt meg várat­la­nul.
Meg is bánta rögtön a sza­va­it, s hogy old­ja az any­ja elsötétülő, el­sze­ne­se­dett arcát, rákérde­zett:
– Ha va­la­ki­vel találko­zunk meg kell-e majd áll­nom? Rá kell-e kérdez­nem, vagy csak köszönnöm kell?
Ott áll­tak már in­dulásra készen az ud­va­ron, zu­ho­gott rájuk a fény, csil­lo­gott, szikrázott az ég. A feb­ruári dértől, mint május­ban virágba bo­rul­tak a fák ágai, a ker­tek alján, a kerítések tövén sárgállot­tak a sáros, szürkén vir­rasztó hófol­tok.
– Attól függ, ki az il­lető. Ha ro­kon, vagy is­merős, per­sze.
De az any­ja, úgy tűnt megsértődött. Úgy ment végig az ud­va­ron, s ki az útra, mint­ha tel­je­sen is­me­ret­len he­lyen járna, s kel­le­ne vigyáznia a lépte­i­re. Fe­sze­sen előre nézett, s még vissza se kérde­zett, mit akarsz ez­zel mon­da­ni, Édes fiam? Talán azt, hogy nem bántad meg soha? Bánkódha­tott apád, és akár én is, az számod­ra nem je­len­tett sem­mit? Az éle­ted iga­zol­ta a képze­le­ted elvárásait, s apád bele is hal­ha­tott a ke­serűségébe? Talán az orosz fogság ha­zavágyó reménye is téged iga­zolt? Vagy az em­beröltők összes kínja, szen­vedése önös iga­zolás számod­ra, hogy játsz­hatsz a mások életével? Van-e a mások életének tükörképe a szíved­ben, Édes fiam?

A távolléte alatt elkészített műúton men­tek, Csíksze­re­da felé. Most épp lejtőre, mert a két dombhát fe­le­selt egymásnak, iker­testvérként nézték egymásra. Az övék éppen lej­tett, a másik ma­ga­sod­va gőgölt. Ahogy kiléptek a ka­pun ki is tárult a tér, és az ég, moc­cant a falu is el­szen­derült, aluszékony nyu­galmából. Ku­tya­ugatás, távoli szekérzörgés hal­lat­szott, az ud­va­rok­ban ásító csönd­ben ne­sze­zett az élet. Bent, a házuk­kal szemközt lévő pa­tak mel­let­ti alsó kat­lan­ban, egymásra könyököltek a pi­ros­cse­re­pes, vagy az észa­ki ol­da­lu­kon még hófödte házak. És itt is ott is, a pajták, s házak között, léc vagy desz­ka­kerítések szab­dalták a gyümölcsösöket.
A két dombhát között, apró pa­tak csörge­de­zett, szelíd ka­nya­ro­kat vet­ve, amely­be in­nen is, on­nan is, rejtőzködő források, látha­tat­lan föld­alat­ti erek, vagy alig látható cser­me­lyek ömlöttek. A pa­tak, ezen a sza­ka­szon annyit ka­nyar­gott erre is, meg arra is, hogy gyer­mek­korában, ha sokáig nézte, sok­szor már-már azt hit­te, vissza­fe­le fo­lyik a víz is. A szemközti dombháton hátu­kat mu­tat­va áll­tak a házak, s a gyümölcsösökkel megtámo­ga­tott ge­ren­da, vagy bo­ro­nacsűrök. A na­gyobb ge­rin­cet, ki­sebb dom­bok, apró kat­la­nok, gyűrődések, gyer­mek­korában mély­nek hitt sza­kadékok, és újabb és újabb ker­tek, házak, csűrpajták szab­dalták. Szabály­o­san néhol, ahogy il­lik, a szom­szédok, sőt atya­fi­ak, testvérek között, vagy hátat fordítva, rákönyökölve egymásra, s az apró utcaágak­ra, ame­lyek kiágaz­tak a műútról. Réseik közt fény­lett a fény és néhol föl-fölvil­lant a Har­gi­ta déli nyúlványa. Fur­csa, bok­ros, boly­hos te­lepülés volt az ő fa­lu­juk. A pa­ta­kon kívül nem volt sem­mi, ami szabály­oz­ta vol­na az építkezést, bár sok he­lyen az sem je­len­tett be­tar­tandó szabályt. A házak fel­ka­pasz­kod­tak néha a köves, sza­kadékos dombhátak­ra is, vagy el­rejtőztek a pa­ta­kok men­ti lapályok mélyén. Az átutazó nem tud­hat­ta, de a műútról büszkén ka­nyargó széles utcák szab­dalták három he­lyen is végig a fa­lut, fel egészen a hegy térdéig, azokból vi­szont ezer­nyi utcaág ere­zett erre is, meg arra is. Hol szabály­o­san, hol zsákutcát képez­ve, néhol pe­dig mindössze egy szekérnyom­mal összekötve a párhu­za­mo­san sza­ladó uta­kat. Maga a falu iga­zi központ­ja, az is­kolák, hi­va­ta­lok, és a temp­lom is, valójában két ki­lométer­re volt, a falu közepén. Mert még is­te­nes kedvükben is, a két szom­széd falu, múltjával fe­le­selt, ver­sen­gett egymással. Jobbító szándékkal per­sze, mert testvérek vol­tak az is­ten­adták, de az egyik Szent­egyházaként gőgölt még a nevében is, a másik meg Kápolnásként szerény­ke­dett.
Hát igen, be kell val­la­nia, a műút csak a falu alsó szélét érin­tet­te. Mindössze egy apró sze­let volt, amit levágott a négy ki­lométert is meg­ha­ladó fa­lu­hosszból, an­nak el­lenére, hogy az it­te­ni­ek a két várost, Csíksze­redát és Ud­var­helyt is szin­te ma­gukénak tudták. Maga a busz­megálló, s az átha­ladó autók fényezték pe­remlétük gőgjét. De hiába ere­dez­tették már a róma­i­aktól az út történetét, római útnak hívták a műút köves elődjét – talán a múlt díszeiként is –, a hom­lo­kuk­kal kikönyökölve még az útpadkára is, az idő markából ki­esett, itt fe­lej­tett ere­szes, pit­va­ros, tornácos házak so­ra­koz­tak. Harmóniáju­kat csak néhol törte meg egy-egy új ház, ahol sej­tet­te, a meg-meg­leb­benő függönyök mögött, öreg­asszo­nyok áll­tak, áll­nak, s most szárnyal a hang­juk, fon­tosságuk tu­datában, hogy hírt mond­hat­nak. – Ha­zajött a Csapó fia Bécsből! – száll, száll a hang szobáról-szobára, amíg halló füle­kre talál! – Ne mond­ja! Az, aki sose volt még itt­hon? – Az, az, aki átúszta a Dunát!
Az idő jele nyo­mott ha­gyott itt is nyugtázta: a fa­lut, fal­va­kat pusztító szándékában. A Kárpátok Géni­uszának vigyázó sze­me léket ütött az em­ber leg­fon­to­sabb ösztönén, az építő, szépítő akaráson is. De talán éppen ezért volt szép. Mert mint a mesében, száza­dos moz­du­lat­lanságban, s per­sze az idő fogságában áll­tak a székely­ka­pus porták, és gyönyörűséges volt még a szegénység is a pit­va­rok fa­ra­gott tornácosz­lo­pa­i­val. A ge­rendák köze, a csipkézett pe­remű díszléce­ik­kel. Az em­ber szépítő szándéka, ott munkált szem­mel láthatóan min­denütt, ahol a fűrész, s a sze­ker­ce szépíthe­tett. Nem­csak a nagy, díszes, fa­ra­gott, ga­lambdúcos ka­pu­kon, ahol a ka­pulábon végig­ka­nyargó indák végén, tu­lipánok, vagy rózsák ültek, díszlet­tek, ha­nem a házak hom­lok­za­ta elé ülte­tett rózsa és bo­rostyántöve­ken is. Ame­lyek, az oda­varázsolt csöpp­nyi virágos kert­tel fo­gadták az érkezőt. A fa, a hegy­vidéki em­ber évez­re­des társa ural­ta a környe­ze­tet, és ez épp annyi­ra meg­határozó volt, mint a bar­lang­rajz a bar­lang­lakók számára. Vagy a pásztortűz irányt adó füstje a nomádok számára. Min­den­ben fel­lelték a ma­guk szépségét. Már első ránézésre meglátták az útszéli mo­gyoróbo­kor­ban is a mintázott pásztor­bo­tot. És cif­ra, csen­gettyűs gu­zsallyá, pa­za­ron díszített, pompás su­lyokká lett az utolsó karó, desz­ka­da­rab vagy fa­hasáb is, ami a kezükbe, s éles­re fent bicskájuk elé került.
Korán volt, nem találkoz­tak valóban sen­ki­vel se. Csak az ud­va­rok­ra ásító, nyi­tott paj­ta­ajtók je­lezték az élet ébredését s a lépte­ik neszére fel­ugató, lánccsörgető s egymással is fe­le­selő kutyák hang­ja. Végig­men­tek a pa­tak felé lejtő műúton, majd szótla­nul fel­ka­pasz­kod­tak a néma dombhátra. A szemközti dombhát háta mögött, a házak ta­karásában, egy ha­tal­mas fennsík közepén, a két falu között, a bo­ro­na­ker­tek szab­dal­ta szántók fölött volt a két részes te­mető, egy kis kápolnával.
Vi­szont az is igaz, a falu nem vélet­lenül volt Kápolnás. Két kápol­na is volt az ő fa­lujában. Az egyik, rögtön a külső te­mető dülöngélő cse­re­fa­ke­reszt­jei között vir­rasz­tott, a régi füves han­tok, el­va­dult tövis­bok­rok között, a ha­lot­tak­kal egy re­me­teségben, a másik meg bent, a fa­lu­hoz tar­tozó Ho­moród-fürdőn várta a Szent István napi évenkénti feltámadását. Mert azon az egy na­pon tar­tott misét a pap az ott lakók is­te­nes hitének el­lenére.
A külsőbe te­metőbe már nem te­met­kez­tek. Az út által elválasz­tott belső te­metőben vi­szont, az idő próbáját is kiállt, szürke, vagy fris­sen fa­ra­gott sárga cse­re­fa­ke­resz­tek áll­tak, ar­cuk­kal nap­nyug­ta felé. Ezt törte meg itt-ott, a kor di­va­tos szel­le­me jegyében néhol, a fa és a falu kultúrájától ide­gen, s talán az időtlenséggel pa­rulázó és bőszen ter­jesz­kedő márvány sírhan­tok látványa.
Ahogy kiértek a fa­luból, ahogy meglátta a hegy­nek ka­pasz­kodó fennsík széles hátát, majd a fölötte oltárként ra­gyogó he­gyet, rázúdult mind­az, amit je­len­tett számára ez a táj. Rázúdult mind­az, ami­kor hosszú idő után, Bécsből, ELŐSZÖR látott haza. És az idő meg­rop­pant, el is veszítet­te saját idejét. És ő, már nem érzékelt sem­mit való világból. A je­len idő el­ve­szett a múlt fogságában, már csak azt a távoli na­pot látta, ami­kor értesült az apja haláláról. Egy másik kor ide­je felülírta azt a na­pot, ahogy ezt a mos­ta­nit is, az ak­ko­ri emléke. Fur­csa, mindmáig meg­bocsájt­ha­tat­lan, meg­emészthe­tet­len történet volt.
Vasárnap volt, s talán az ak­ko­ri életében először meg­en­ge­dett magának egy: bol­dogság ígéretével ke­cseg­tető na­pot. Az­nap a Kal­len­berg he­gyen túráztak a fe­leségével. Kel­le­mes, szép nap­nak ígérke­zett, tele önfe­ledt reménnyel, aztán hir­te­len megválto­zott min­den. Ahogy gyönyörködött a tájban, ahogy be­le­te­met­ke­zett a táj szépségébe hir­te­len, a látott táj mögött meg­je­lent a Har­gi­ta. Bécs fölött a Har­gi­ta. Olyan volt, ami történt, mint ami­kor a fényképész kétszer ex­ponál, először csak el­mosódot­tan egymásra ra­ko­dott a két táj, aztán már csak a Har­gi­ta látszott. Mind­ez azon­ban csak másod­per­ce­kig tar­tott, moc­cant a kép is, s a kép hátterében meg­je­lent az apja. Először az a kép vil­lant, ami­kor az apja ti­zen­egye­dik osztály után rákérde­zett, hogy mi­lyen sza­kot választ, s mi­kor meg­tud­ta, hogy történész akar len­ni, egyet le­gyin­tett, s meg­for­dult, szó nélkül ott hagy­ta magára. Ott áll­tak, oda­ha­za az ud­var közepén, a csűrka­pu előtt, az apja le­mondóan le­gyin­tett egyet a kezével, aztán meg is for­dult, s mint­ha ő ott sem len­ne, el­in­dult a fásszín fele. Először talán föl se fog­ta az apja tettét, ment is utána rögtön, szóra akar­ta bírni, talán meg is akar­ta győzni igazáról, de az apja nem mon­dott sem­mit. Nem adott még le­hetőséget se a beszédre! Túl so­kat tu­dott az életről? Túl so­kat tu­dott arról a világról, amely­ben élt? Vi­szont az­nap, ami­kor a táj mögött meg­je­lent az apja, a napi mun­ka után esti egye­tem­re járt, s volt néhány bi­zo­nyosság az életében. Kezd­te érez­ni, nem élt hiába. Az el­telt idő az ő ide­je volt, s nem ho­zott ez alatt szégyent a Csapókra. És ezt el akar­ta mon­da­ni az apjának. Már az első pil­la­nat­ban, ahogy képze­letében meglátta az apját először ez vil­lant át raj­ta. Hogy jó, hogy jött, ki­be­szélhe­tik ma­gu­kat. Nem tud­ta, hogy búcsúzni jött az apja. Nem tud­ta, ahogy ak­kor még ő sem, hogy egy más időből, más világból, távolról, üzent. Ő meg beszélni akart és beszélt. – Nézze Édes­apám, ez a nő itt, a fe­leségem – próbálta mon­da­ni –, megnősültem. Egye­tem­re járok, meg­nyu­god­hat. Nem kell szégyen­kez­zen mi­at­tam. De az apja, mint azon a régi na­pon, nem vett tu­domást róla! Hol el­homály­o­sult az arca, mint egy túlex­ponált fényképen, hol éle­sen, tisztán látszott. Nem­csak az arca, ahová kitürem­ke­dett va­la­mi meg­ma­gyarázha­tat­lan szo­morúság, s szána­lom, ha­nem a te­kin­te­te, a test­tartása is. Szo­morúság s talán meg­vetés a létező világ iránt? A való világ iránt, ame­lyet ő már a túlpartról látott? És a szána­lom?
Ő beszélt, beszélt, bi­zony­gat­ta az életét, miközben az apja úgy tűnt, nem hall­ja a sza­va­kat. Nem hall sem­mit, vagy nem akar­ja hal­la­ni se, amit mond. Vagy talán ő volt tu­dat­lan, nem tud­ta, hogy a ha­lot­tak­kal beszélni le­het, de a ha­lot­tak nem vála­szol­nak? Soha! Meg se moc­cant az apja arcán a fájda­lom. Fölmérgelődött! – Na, jó – mond­ta, és most már mérgében te­gez­te is az apját. – Ha Te így, én is! – Mit ke­re­sel a min­den­nap­ja­im­ban, Apám? Mit ke­re­sel az én szép, fényes na­pom­ban? Miért ron­tod el a je­lenléted­del azt a kevés örömöt is, ami ér? Miért törsz rám, örökkön-örökké, ha egy perc nyu­gal­mam van?! Miért?
És ak­kor meg­hal­lot­ta a fe­lesége kijózanító hangját.
– Mi az, mi történt? – tor­pant meg a pár lépéssel előtte járó fe­lesége –, miért nem jössz?
Be­le­te­met­kez­tem a tájba, s nézelődöm – vála­szol­ta.
– Elfáradtál? Áll­junk meg talán? – nézett rá ku­tatóan!
Már éppen vála­szol­ni akart a fe­leségének, ami­kor meg­hal­lot­ta:
– Ez az apád sírja – mond­ta az any­ja, és megállt egy díszes márvány­ke­reszt előtt!
Olyan volt, mint­ha villám csa­pott vol­na rá!
Márvány­ke­reszt apámnak? – vil­lant át raj­ta. Neki, aki fával dol­go­zott egész életében?
De nem mon­dott sem­mit. És mit is mond­ha­tott vol­na?
Körülötte szin­te min­denütt vigyázzba áll­tak a sárgálló cse­re­fa­ke­resz­tek.
Az any­ja, mint­ha meg­sej­tett vol­na va­la­mit, hozzáfűzte.
– István azt mond­ta, Te biz­tos így sze­retnéd.
– Így, így, per­sze – hagy­ta jóvá.
– Imádkoz­zunk! – mond­ta az any­ja.
Hall­ga­tott.
Vil­lan a kép, egy másik emlék tört rá.

Ab­ban a meg­ele­ve­ne­dett emlékében fönt kaszáltak az apjával a Har­gi­ta térdén, egy ha­va­si kaszálón. Mert hat ki­lométer­re volt az a hely a fa­lu­juktól, sok időt veszítet­tek vol­na a gya­loglással, ott ma­rad­tak éjszakára is.
Azt a he­lyet, mert ha szép idő volt, messzi­re le­he­tett látni, na­gyon sze­ret­te min­dig. És au­gusz­tus­ban, ami­kor itt, er­re­felé tisz­ta az ég, na­gyon messzi­re le­he­tett látni. Apró gyer­mek volt, de a hegy megnövel­te a látását. Látta az álma­it is. Túllátott a falu határán. És ő, ad­dig a na­pig, nem járt ki a szülőfa­lujából. Nézte a távolt, a táj csodáját: a messzeségben égbenyúló, karcsú, fehértornyú temp­lo­mok nyújtózkod­tak büszkén is­te­nes hitükben az égre. Most már tud­ja: „Egy az Is­ten”! – hir­det­te néhányuk, a re­formációt is túlszárnyaló meggyőződésük jelképével, Róma fele ka­csin­tott a másik az egye­te­messég látszatát kelt­ve tornyán a ke­reszt­tel. Igen, ha körbe­pil­lan­tott, szelíd dom­bok, hullámzó szem­hez si­muló táj in­te­ge­tett feléje. És csábítot­ta a messzeség. Va­lahány­szor csak a messzeségbe nézett, min­dig ki­old­ha­tat­lan elvágyódás kerítet­te ha­talmába. Mi van ott, a szem­határon túl? És mi van ott, amit in­nen már nem is le­het látni? Igen, már ak­kor, apró gyer­mekként is ez iz­gat­ta. Ak­kor pe­dig még, nem térkép: szülőföldje volt ez a táj. Élő, lüktető, lélegző, puha, dús, bárso­nyos füvet, fát, bozótos bok­rot, cserjét, de búzát, za­bot, krump­lit termő föld. Szép csengésű dűlő, forrás és pa­tak­ne­vek­kel. Kősziklákkal, cser­me­lyek­kel, bővizű fenyő vagy különböző za­ma­tos fa­levél és gyökér ízű pa­ta­kok vízével. De ahogy lo­pa­kod­va köze­le­dett az este, el­ural­ko­dott a féle­lem is raj­ta. És es­te­le­dett. Las­san el­kezd­tek megnyúlni az árnyak is. A fenyőil­latú csen­des au­gusz­tu­si szürkület­ben a sötétség hal­kan kúszni kez­dett feléjük a bok­rok, fák között, már-már a torkát szo­ron­gat­ta. És mint­ha csak, a szo­morúságát, elvágyódását akar­ta vol­na fo­koz­ni, először megszólalt a szom­széd falu mélyebb, majd a szülőfa­lu­ja vidámabb ha­rang­ja is. – No, abba le­het hagy­ni – szólalt meg az apja. Amíg még látunk, az éjsza­ka leszállta előtt, mielőtt a csil­la­gok kikönyökölnének az ég bol­to­zatára, va­csoráznunk kell. Majd: – Én még kivágom a ren­de­met, te menj, kezd­jed hánta­ni a hagymát.
A ta­risz­nya, messze a rend elején volt.
Nem moz­dult. Az apja nem fél? – vil­lant bele. Miért? Neki ott­ho­na éjsza­ka is a táj? És hírte­len képze­letében éle­tre kelt az összes mese. Ott lo­holt az apja körül, nem mert eltávo­lod­ni tőle. Az apja kap­csolt. Ránézett, a kezében megállt a moz­du­lat. – Félsz? – kérdez­te. – Nem, nem – vála­szol­ta resz­ket­ve. De a féle­lem szo­ron­gat­ta a torkát. Az apja úgy tett, mint­ha nem látná a félel­met raj­ta. – Ügyes vagy, nem is sza­bad félni – mond­ta. A mezőn, nincs amitől félni. A mező az Is­ten te­nye­re.
De, talán a saját sza­vai el­lenére, az apja, nem nyu­go­dott meg. Még egy pil­lantást ve­tett rá, majd azt mond­ta. – Már ne is menj. Én is me­gyek – mond­ta. A lépte­id­re meg­reb­ben­het egy madár is! És el kezd csap­kod­ni az ágak közt a szárnya­i­val, s olyan zajt csap, hogy a csil­la­gok sem mer­nek feljönni az égre.
Azt mond­ja? – csen­de­se­dett a féle­lem ben­ne.
És ak­kor, hogy a történet tel­jes le­gyen, be­lenyílat még most is a pil­la­nat, ahogy a szürkület köze­le­dett, va­la­hol, talán tőlük nem is olyan messze, a hall­ga­tag bok­rok, dom­bok között rejtőzve, megszólalt egy bána­tos hangú táro­gató. Szo­morú nóta csendült, vagy inkább jaj­dult, talán. Va­la­mi olyan mély és fel­tartóztat­ha­tat­lan szo­morúság áradt, ami­hez ha­sonlót nem ta­pasz­talt ad­dig soha. De ugyan­ar­ra a dal­ra, egy másik irányból rázendített egy em­be­ri hang is. Va­la­ki éne­kelt, szép, tisz­ta érces han­gon. Más va­la­ki kaszát fent, csen­gett, pen­gett a ka­szaél. És ak­kor, mint­ha varázsvessző su­hin­tott vol­na rá, hir­te­len benépesült az ad­dig üres­nek tűnő, néma, félel­met keltő táj. Az Élet, élt. Rájött, nincs egyedül. Itt va­gyok, nem vagy egyedül – mond­ta a táro­gató hang­ja. Itt va­gyok, ne félj, társad le­szek az éjszakában – szólt a fenőkő. Volt, aki fütyörészni kez­dett, volt olyan, aki csak elkiáltot­ta magát: – Hé-hé, és széthullt a magány. És széthullt a féle­lem is. Tud­ta társai van­nak az éjszakában.
És most újra vil­lant az apja alak­ja is. Nagy, tes­tes, de súlyos csen­det árasztó em­ber volt az apja. Megrágta a sza­va­kat mondták mások is, ami azt je­len­tet­te, hogy kétszer is meg­gon­dol­ta, mit beszél. Hir­te­len azt is látta, hogy megy a fás vagy szekérszín alól a csűr felé. Szénát vagy sarjút adni az álla­tok­nak. Vagy éppen, jön on­nan. Mert ha ott­hon volt, több­nyi­re ezt az utat járta be. Vagy fa­ra­gott, vagy javított va­la­mit a fásszín alatt. Kimért, lassú moz­du­la­tok­kal dol­go­zott, mint az örökóra, min­den moz­du­latában ben­ne volt a végte­len idő, s az, hogy so­sem áll­hat le. Mert az évsza­kok és nap­sza­kok által önmagára ki­sza­bott munkát el kel­lett végez­nie. Nem volt más, aki elvégez­ze. Ezek az őse­i­ben évszáza­dok során ki­ala­kult, rögzült moz­du­la­tok éltették. Aztán emléke­i­ben látta azt is, hogy va­la­ki csil­la­gok­kal szórja tele az égi tájat. A min­denség szépsége kiül az ég bol­to­zatára. Bárso­nyos re­megés árad a csil­la­gok hegyén. Majd azt is, ahogy a haj­na­li vir­ra­dat­ban, a földre költözik az ég, mint gyöngyöző gyöngyházmező, ra­gyog­nak a fűszála­kon a har­mat­csep­pek.
Meg­reb­bent.
Állt a sír előtt, nézte a ha­vas fennsíkot. Először a Ko­porsó domb vil­lant, aztán, mint­ha el­in­dult vol­na ben­ne a táj, látta, ahogy gyer­mek­korában a különböző nap­sza­kok­ban, különböző fényárban, vagy a felhők árnyékéban, apró részle­te­i­ben, sza­kadéka­i­val, kat­lan­ja­i­val, ko­pasz or­ma­i­val tündöklik a Har­gi­ta. Először észre se vet­te az átme­ne­tet a valóságból az álomképbe, észre se vet­te, hogy nem azt látja, amit néz, a sírkövet. Állt, lecöve­kel­ve, s csak nézett bele a messzeségbe. Nézte a távolt, nézte a ha­vas dombháta­kat, de csak önmagába látott. Átvil­lant, amit ed­dig sose fo­gal­ma­zott meg, sose érzett át ilyen mélyen: az elvágyódást, s a hely emlékét, hogy le­het egy­szer­re megélni. Az em­ber, aki összenő a tájjal, összenő a föld­del, aki be­legyöke­re­zik a földbe, népbe, an­nak sza­bad-e, vált­hat-e hazát? És újra és újra, kirázta a hi­deg. Ezt az érzést ed­dig, még ilyen vissza­fordítha­tat­la­nul és mélyen so­sem ta­pasz­tal­ta. Megdöbbent. Most már csak ez fog­ja kísérte­ni min­dig? Amíg csak él? Ránézett a márvány­ke­reszt­re: mi­kor eresz­tesz el, Apám? – Hány márvány­ke­reszt kell, hogy el­en­gedj?
És ek­kor, mint­ha csak gon­do­lat­ol­vasó len­ne, megszólalt az any­ja:
– Ezt bízta rám Apád – mond­ta – s a táskájából ki­vett egy borítékot. Hátra­hagy­ta, hogy ami­kor majd ha­zajössz, ITT ad­jam át.
És átnyújtot­ta.
– Bont­sam ki? – kérdez­te.
– Ne, ne – vála­szol­ta – majd ak­kor, ami­kor Te aka­rod! Ami­kor egyedül vagy! Vagy ami­kor úgy érzed, hogy ak­kor, ab­ban a pil­la­nat­ban ki­bont­ha­tod!
– Köszönöm – mo­soly­gott rá az anyjára. – És ezt ilyen sokáig őriz­te?
– Apád rám bízta – mond­ta – de nem kel­lett őriz­nem. Be­tet­tem a többi papírok közé, a bib­liába.
– Az egy jó hely – mond­ta – barátkoz­ha­tott az Is­ten­nel.
– Igen – csodálko­zott rá az any­ja, s a szemöldöke fel­fu­tott a hom­lokára.
– Az igazság az – foly­tat­ta az any­ja –, hogy nem sok fon­to­sabb do­log volt az éle­tem­ben. Csak ez­zel bízott meg – mond­ta. A halála utánra – fűzte hozzá.
Nem vála­szolt. És az any­ja foly­tat­ta:
– Na­gyon meg­dol­go­zott vele, na­po­kig írta. Emlékez­hetsz, nagy, vas­tag, bütykös uj­jai vol­tak Apádnak, nem állt jól a kezében a ce­ru­za!
Szüne­tet tar­tott, be­lenézve a messzeségbe, mint­ha csak az apját ke­resné hozzáfűzte:
– Öt ívpapírt kel­lett ven­nem a bolt­ban, öt ív, papírt is eltépett, amíg si­került. Könyökölt a papíron és csak írta, írta.

* Regényrészlet. Forrás: eirodalom.ro