Az utolsó szép kikötő

Nézem ezt a régi, megsárgult fényképet. Mint egy falevelet az őszi szél, elém sodorta a véletlen. Mert ősz van, csakis ősz lehet, de még verőfényes! Szelíd fények csillannak, a háttér alakváltóan homályos: éppen születik, éppen elmúlik. Mint ami most nem igazán fontos. Csak a két alak éles, betöltik a képet, uralják a hangulatot: ránk figyelj! Ellenkezés nélkül követem a felszólítást s melegedő szívvel veszem észre, hogy ők viszont csakis egymásra figyelnek! Olyan magától értetődő mozdulattal ölelik egymást, kirekesztve mindent, mint akik ezt gyakorolják hetven éve, nyolcvan éve. Lenyűgöző ez a mozdulat, ez az egymást ölelés, nem tudom levenni róluk a szemem. Pedig ők engemet is kizárnak, nem csak azért, mert ismeretlenek és én is idegen vagyok, hanem mert olyan hibátlanul zártak, mint egy szobor! Az csak véletlen és persze szerencse, hogy a fényképész lekapta őket. Mert nem a fényképnek pózolnak, ez teljesen világos, és nem is pózolnak, nem játszanak szerepet, önmagukat adják bátran, szemérmetlenül, mint egy műalkotás!
Megnyugodva mosolygok a fényképre, hiszen akkor én is bátran nézhetem őket, nem sért senkit a kíváncsiságom, lepereg róluk az ellágyulásom.
Egy férfi és egy nő ül a kerti széken, egymáshoz fordulva, egymásra borulva. Csak a nő arca látszik, profilból, s az első, ami feltűnik, hogy milyen szép! Ezen elmerengek egy kicsit, helyes, a nők legyenek szépek! Tündököljenek a mi gyönyörűségünkre, ezt a csillagot követjük mi, esendő, kopott, elfáradt férfiak. S elrejtjük arcunkat a szépség mögé – mint itt a fényképen. Tetszik nekem ez a mozdulat, annyira tetszik, hogy elidőzöm fölötte. A férfi a nő vállára hajtja a fejét – mintha súgna, mintha sírna? Nem látni jól, csak azt látni, hogy a nő mosolyog. Erre is rábólintok, hogy bizony, így van! Ez a mosoly életünk vasnál szilárdabb támasztéka! Ez a mosoly csitítja zaklatott szívünket, ez a mosoly lágyítja fogcsikorgatásunkat, ez a mosoly oldja keserűségünket. Ezt a mosolyt láttuk anyánk arcán először, s de jó lenne, ha ezzel búcsúzhatnánk is.
Mert a búcsúzás is ott van a képen, habár azt nem tudta lekapni a fotográfus, de ott van a hosszú út s ott van, hogy közeleg a vége. S ott van a képen a közelítő tél is, és ott van a közelítő halál. De most még ősz van, az utolsó szép kikötő a tél előtt, a halál előtt.
De nem ettől van sírhatnékom, az űri hideg még nem süvít be a képbe, a szívembe. És nem ezért mosolygok könnyeimet nyelve. Mi az, ami megrendít, s mi az, amitől mégis nagy, könnyes nyugalom önt el? Nézem e régi fotográfiát, azután rájövök: a szeretet, a sugárzó szeretet életünk nagy titka! A szeretet, amely túléli az ifjúságot, az ellobbanó szerelmeket, amely öregkorunk napja lesz, amelyet büszkén és győztesen szegezünk szembe az elmúlással. Mert tudjuk, hogy a végén a tél győz, a halál győz.
De most ők győztek a képen, ölelő mozdulatukkal kirekesztették a halált.

(Forrás: Csukás István: Költők éhkoppon. DIA)