Vizsgázunk, ha tetszik, ha nem.
Nekem speciel kész utálat.
Azt hiszem, a „tudás” 99,99 százalékát mára elfeledtem. Csak haszonélvezője vagyok a tudománynak, nem pedig továbbalkotója.
Hát el tudnám magyarázni az unokámnak a telefon működési elvét? A rádióét? A televízióét? A számítógépét?
Ha választ adhatnék a kérdező korban lévő kisgyerek minden (logikus!) kérdésére, talán nem vizsgázom vala olyannyit oly hiába. De hát elemi dolgokra sem tudok felelni. Miért ölik egymást az emberek?
„A vizsga – vélekedett Szabó Dezső –, nemcsak a tanítvány, hanem a vizsgáztató tanár vizsgája is.” „Én azt hittem”– írta emlékezéseiben –, hogy a vizsgán nagy összefoglaló kérdéseket tesznek a jelölthöz, hogy lássák: szakjának anyaga milyen egyéni erőket felserkentő élő valóságban van meg benne. És legtöbbször kis ostoba, jelentéktelen kérdéseket hallottam, melyek azt kívánták rendőrileg ellenőrizni, hogy a jelölt emlékszik-e a tanár valamelyik utóbbi előadásának valamelyik nemfontosságára. A vizsgák lényege is az volt, mint a kollokviumoké: visszaköpni a tanár tálába azokat a cseresznyemagvakat, melyeket ők köpdöstek a hallgatók tálába.”
Az író rég volt diák, a truvájj azonban, lám, alig változott. Minél semmibb egy rendszer, annál habosabbra fújja vizsgáit. Sok vizsgázót ismertem, mesélgettek ezt-azt.
„Minden vizsga után valami szomorú ürességet érez az ember. Mintha szégyenkezve és megbántva érezné magát; hát olyan nyomorúságosan semmi az élet, hogy még az ilyen vacak dolgot is, mint a vizsga, ilyen fontossá lehet felfújni.” Szabó Dezső gondolatmenete voltaképpen ezzel a passzussal indul. Aztán így folytatódik:
„Különben is: a vizsga nemcsak a tanítvány, hanem a…”

Forrás: Erdőszentgyörgyi Figyelő, 2017. július-augusztus