A fotográfusok démonairól

Egy kedves fotografusnál voltam a minap. Azt kérdezi tőlem, hogy mit szólok gyönyörű démonaihoz? Mondani se kell, hogy e démonok olyanok műterme falán, mintha azt akarnák mondani szegény nézőiknek s így nekem is: óh földi lény, áhitat előttem, mert én nem húsból-vérből való vagyok, én csupa hableány vagyok. S egyik az égre néz, mintha földi gondolat már nem is bántaná, a másik megtépett szempilláival maga elé réved, mintha a túlvilági szerelem magasztos fénylépcsőit látná maga előtt… – s hogy én, szegény öregúr, mit szólok ehhez? A következőket feleltem a fotografusnak:
– Volt egyszer egy nagyon szigorú, kicsi kislány, három év körüli, Nino nevű, afféle nagyszemű zordon filozófus, mint amilyen a gyerekek közt nem egy van. S ez a Nino egy alkalommal még zordonabb és sötétebb volt, mint eddig. Ott állt a tornác közelében s úgy látszott, nagyon töri valamin a fejét. – Mi leli vajjon ezt a gyermeket? – kérdezték úgy a szülők, mint vendégeik. – Valaki megsértette talán? Vagy valamely újabb filozófia fészkelte be magát gyönyörű fürtös, busa kis fejébe? – Mert nagyon fennköltnek is látszott ám, szinte égi látomás világolt sötét szeméből. Végre hát oda is ment hozzá valaki s megkérdezte tőle szelíden: – Ninoka édes, min gondolkozol, lelkem?
Amire Ninoka fel is vetette gyönyörű fejét, sugaras, égi tisztaságú szemét is rávetette a kérdezőre és így felelt neki igen zordonul:
– Azt gondolom magamban, hogy: szalámi.
Ezt elmondtam a fotografus úrnak és hozzátettem:
– Látja, uram, így vagyok én a démonaival is. Én már öregúr vagyok és sajnos, jól tudom, hogy égi tisztaságú homlokuk mögött, hogy áhitatos szemük könnyes ködein túl mi gondolat jár a fürtös fejükben. Fiatalember még nyilván azt hiszi, hogy a túlvilági szerelem, vagy a szerelmi haláltól való megdicsőülés, – egyszóval csupa olyan finomságok, amelyekre az ő szegény esendő lelke nem is képes. Én viszont azt hiszem, hogy Ninoka esete világít rá jobban a titkaikra, mert bizony én, öreg bűnös, azt hiszem: ha megkérdeznők tőlük s ők is őszinték tudnának lenni, mint Ninoka, ők is csak azt felelhetnék nekünk:
– Azt gondoltam magamban, hogy: csokoládé, nylon-harisnya, finom bécsiszelet, habtortácska jegeskosárban, meg effélék.
– No de mit tehetünk?

Forrás: Színház, 1947. december 9-15.