Marcit megütötte a guta. Huszonnégy órán át feküdt a hátán, mint egy nagyra nőtt cserebogár. Csak sokkal szelídebben, mert ő már csápolni sem tudott. Keze-lába mozdulatlanul hevert, akár el is viheti, aki le tudja oldozni törzséről. Órákon át nyögött, aztán abbahagyta, jobb híján ez lett volna a palackposta a túlsó part közelségében. Igen ám, de mindegyik üzenet elakadt a viharvert ajtó belső oldalán, úgyhogy ha valaki csupán két méterre van tőle, akkor sem hallja. Ha azt mondom, hogy fölkészült a halálra, mert úgy gondolta, már csak annyi ideje van, nagyképű vagyok, megpróbálom elhitetni magammal s a világgal, hogy átlátok az ajtón, mi több, a Marci koponyáján, belelátok gondolataiba, amiket – ezt is én állítom – nem borogatott még fel ez az egyik pillanatról a másikra gondolkodását és egész testét elbitorló betegség. Ezen a ponton vége a találgatásnak, mert már csak ilyen a guta. De ha erre rájön, akkor mégiscsak ép, mert lám, működik helyzetfelismerő képessége. Ezt az óhatatlanul paradoxonba hajló dilemmát természetesen mi látjuk, ő két vállon fekszik akár a kifejezés elsődleges, akár pedig átvitt értelmében és meglehet, helyette kell kigondolnunk, ki siethetne megmentésére. Ugyancsak helyette válaszoljuk, hogy

senki az ég kerek világán.

Egyetlenegy bátyja van, ha még megvan, Nagybányára ment el bányásznak még amikor mindketten fiatalok voltak, hogy aztán kikössön Ausztráliában. Húsz évvel ezelőtt levelet kapott tőle, azóta semmit. Pedig legalább karácsonykor szokás írni három sort, hogy kellemes ünnepeket, meg hogy jól vagyok aminek párját neked is kívánom. Marci olyan egyedül volt, mint az ujjam. Ez nem sajnálkozás, sem sajnáltatás, mert aki így van, rendszerint azért, mert így akart maradni. Csak rajta áll, hát nem? No persze olykor más is közbeszól, beavatkozik, mint az istenek egy ógörög tragédiában. Itt mindennek a fordítottja is igaz, tény- és tárgyszerűen a be nem avatkozás. Ha ugyanis az a nő, aki életének e pontján kapott volna szerepet és ennek megfelelő szöveget, nem marad el mellőle, állítólag minden rendben lett volna. Más szerint ő, csak ő volt, aki nem lépett, és hagyta magát lebeszélni erről a módfelett rejtélyes házasságról. Amikor ez történt (vagy ellenkezőleg, semmi nem történt), ő akkor már elvégezte az impegátiskolát, ami itt, Székelyföldön egyfajta vasúti tisztviselőséget jelentett, faluhelyen nem is kicsit. Ahányszor csak jött a vonat, és ez ha jól emlékszem, napi három járatot jelentett lentről, ugyanannyit fentről, kiállt az állomás sárgára festett épülete elé, kinyújtott jobbjában volt a tárcsa, egyik fele zöldre, a másik pirosra festve. Napközben csak akkor csörgött a telefon, ha a mindössze ötven kilométeres vonal egyik vagy másik végéről jelezték, hogy a járat elindult. Heti átlagban hat teherszerelvényt is számítani lehetett, amiből egy biztosan a bútorgyáré volt.

És milyen telek voltak akkoriban!

Ezt L. Béla mondja, meg Éva, a férfi akkoriban állatorvos volt Galambfalván, az asszony tanárnő. Románt tanított, amire kivétel nélkül mindenki allergiás, az is, aki akkoriban tanulta, hogy aztán ne tudja, s a maiak, akiket most tanítanak az államnyelvre, hogy pont úgy ne tudjanak egy kukkot se, mint szüleik. Hacsak az utcán vagy a gyárban föl nem szedik, a tévéből nincs hogyan, nálunk mindenki a magyar televíziós csatornákat nézi, és már rég megszűntek a kihelyezések Moldvába, Olténiába, ahogyan a rendszerváltozás előtt úgy kitelepítették „repartícióval” az erdélyi magyart, hogy tíz évébe került, amíg valahogyan visszaügyeskedte magát. Már ha visszajött, mert sokan ott maradtak és annyi. Mindennek semmi köze Marcihoz, a gutaütéshez, illetve mégis: ők még abból az időből ismerik, az ikrek persze kicsik voltak, Marci pedig hol az egyiket, hol a másikat, de inkább mindkettőt átemelgette a hóbuckákon, tavasztól őszig sáros utca hosszán cipelte őket, nehogy összekenődjön a cipőjük. Látott-e valaki szépen gondozott Állomás utcát valahol? Ugye, hogy nem. Vitte a gyerkőcöket, közben mosolygott. Aztán történt valami, és ez a valami rendszerint elcsapja egy különös, sőt, hihetetlen, addig ki sem próbált irányban az emberéletet. Meghalt az anyja, magára maradt s úgy is, ahogy az imént megpróbáltuk kikövetkeztetni. Előfordult és egyre sűrűbben, hogy a pohár fenekére nézett, aztán már csak az maradt. Múlt tavaszon, egész pontosan április 29-én, mert ilyen a falusi ember memóriája, egy vakbélműtét, apósa halála, vagy hogy mikor ellett meg a tehén, percnyi pontossággal meg- s feljegyzett esemény. Marci pedig aznap pálinkában kapta meg a napszámot, két vagy három litert. Ezért még nem kellene megjegyezni azt az április végi napot. Inkább következményeiért, mert minden, ami utána jött, e kábító napszámhoz köthető. Amikor jó huszonnégy óra teltén rányitották az ajtót, az ágynál a vadászújság egy régi évfolyamát lehetett látni. Sok évvel ezelőtt vadászott, de ezzel is fel kellett hagynia. Visszavették az engedélyét. Amit tudott, később hasznát vette, jó nyomász volt. Egykori cimborái kiküldték a határba, lesse ki, hol járnak a vadak. Ehhez értett, hajtónak se volt rossz. Erdész Marci, máskor Vadász Marci volt a neve régi, akár jónak is mondható élete érveként. Hanem a ház

mintha megbolondult volna.

Összedőlt! Károly tanár és felesége, Ilka akkoriban több faluban is érdeklődött, olcsó házhelyet, esetleg öregházat akartak venni. Aki városon lakik, „blokkban”, idővel elege lesz az összkomfortos semmittevésből, szabadulni akar. És el is mondja! A tanár meg az a fantasztikusan ügyes, mindenhez értő és mindenkivel szót értő férfiember, ha kell egymaga felépíti a házát, legfönnebb az ácsokat kell meghívnia, minden mást ő maga csinál kétkezi munkával. Amikor a néni meghalt, és összedőlt a ház, Marci a csűrben húzta meg magát. Ott viszont nem lehetett tartósan berendezkedni, nyáron nincs semmi gond, de télen – s itt hogy, hogy nem, a hangya és a tücsök meséje bukkan fel, ki tudja honnan. Marci olyan volt amilyen, de nem ellenszenves. Kedvelték, lecsúszottságában is. Ami városon nincs hogyan működjön, az falun még igen, és a „komának”, ahogyan emlegették faluszerte, illetve létezésének egyik alaptörvénye volt, hogy a szolgálatkész ember szívességét mindig viszonozzák, és ki-ki a maga módján. Falun a nem pénz típusú értékek kereskedelme folyik nagyban még manapság is, és ez a cserekereskedelem akár a létbiztonságot jelentheti. Természetesen csak nagyon szerényen, de ez is jobb, mint a semmi. A faluban volt néhány pártfogója, akiknek ő is segített. Marci a nyári napszámért élelmet, télire tüzelőt kapott, mi több, abban az összedőlt helyzetben a falu nekiállt, és a csűrt, az is ledőlt háromnegyedében, úgy kipofozták, hogy ott él, több mint húsz éve. Egyetlen szoba, de ellehet benne az ember, főleg ha egyedül van. Este a sötétítő szakadásain kiszűrődik a fény. Onnan tudni, hogy otthon van. Fejére húzza a takarót, épp csak kimormolja, hogy fáj a feje és nem kell semmi. A csűr, igen. A széna a felső traktusban, odorban vagy udorban. Köze van a város, Udvarhely nevéhez? Béláék mondják, egykori házigazdájuknál, Erzsi néninél középen állt a szekér, balra juhok, jobbra marhák voltak. A disznók nem a csűr belvilágában, hanem jobbra a ragasztmányban, ugyanott szerszámok, fa. Meg tyúkok. Ahol Marci rosszul lett múlt tavaszon, és huszonnégy órát hevert magatehetetlenül, még az is csak arra jó, hogy új napra virradjon az ember, még ha ez csöppet sem jobb, mint az előző. Bár az elbeszélők sietnek azt is elmondani, hogy egészen jó szakasza is volt ennek (dehogy, annak) az életnek. S közben sokat sejtetően néznek rám, érzékelem-e az ég és föld különbséget a két minőség között?

Nem kezdem találgatni,

hogy miben és mennyire Tamási- vagy Nyirő-figura Marci, ha már egyszer összedőlt a háza. S hogy mennyire illik ebbe a képbe a kalákázó falu vagy a tanár, aki azóta közös telkes szomszéd lett – az egykori ház helyén építette fel házát. Ez volt a gutaütött ember nagy szerencséje, mert így ha huszonnégy óra teltén is, de volt ki megtalálja, még mielőtt kihűl. Múlt ápriliskor nem volt valami meleg. Ha nincs a tanár, tán hetek múlva sem kapják meg. Mostanig már annyira helyrejött, hogy föl tud kelni, vécére jár, fát visz be, tüzet gyújt.
–A helyi tanács, a családi orvos és nem családi orvosok, a karitászos volt tanítványaim segítségével sikerült kivinni, hogy szeptember elsejétől 969 lej segélyt kap, egy évre szól, a nyugdíjosztálytól is 370 lejes többletsegélyt, és van neki négyszáz lej nyugdíja. Arra is én vakartam össze a papírjait annak idején. Megindultam, hogy valami öregotthonba bekerüljön, de nehéz. Ez legalább 1700 lej lenne havonta, az pedig nagy pénz. S ő sem akar bemenni. Megszokta a magányt, saját rendjében él, bármilyen furcsa, ezt az iszonyú rendetlenséget és elhagyottságot is annak lehet mondani. Jártunk kinn B. I.-vel a tanácstól Lókodban, karitászos tanítványaimmal Udvarhelyen a Szent Lukácsnál is, hogy legalább télire elrendezzem. Kurtán-furcsán elutasította. Erre fel tűzifát hozattam, három szekérnyit, fölhasogattam, cirkuláltam. A csűrt megjavíttattam. Villanyt vezettem bent is, kint is, eddig csak benn volt és tákolt. Hátul új vécét csináltam neki. Tetőt javítottam. Este behorgolja az ajtót, másnap délig nem enged be senkit. Se karitászost, engem se az étellel. Lepadoltam az egyetlen szobát, hogy simára lépjen. Fölszedte, mert beköltöttek az egerek. Gyűltek az ételmaradékra. Macskát szereltünk neki. Nyírtam, borotváltam. Feleségem banánt, sok más gyümölcsöt vett neki. A szomszédok is hordták az ételt, hogy fölerősödjön, a karitász mosdatja, szennyest cserélnek. Azt mondom, ő még így is nagyon szerencsés, és nem azért, mert nagy magányában nincs, ki elhagyja, inkább mert mi, a fél utca nem hagytuk magára. De az is igaz, hogy megharagudtam rá. Panírozott csirkemellet viszek neki, mert azt mondja, egy foga van, nem tud rágni. Így se volt jó. Puliszkát nem eszik, mert régen annál többet evett. Tojást sem, fáj a mája. Egy nap rakott káposzta volt hússal. Félretolja, kövéres! Csináltuk, mert nem papolni, hanem művelni kell a felebaráti szeretetet. Ezt Nagy László, a költő így mondta: Műveld a csodát, ne magyarázd! De most már nem megy. Lehet, ő is ráunt erre az egészre. Mindegy, na, lesz valahogyan. Neki, nekünk is és ez a fontos.