A minap írtam a Facebook-on pár sort, hogy aznap milyen gyorsan sikerült elintéznünk pár hivatalos ügyet és mennyire kár, hogy ezt Németországban hetek alatt lehetett volna megoldani csupán, de ahhoz is tömérdek papírt kellett volna feleslegesen kitölteni, többnyire újra és újra személyes adatokat megadva, igaz más és más rubrikákban.

Egyik kedves barátnőm kimásolta a posztom és feltette magához, természetesen feltüntetve a forrást. Ő nagy baráti kört ápol azon a felületen, és igen színeset is, különböző nézetű, gondolkozású és hangulatú embereket próbál egy, egy bejegyzés alatt moderálni. Én biztos rég feladtam volna, ő remekül csinálja.
Valaki odaírta hozzászólásban az írásom alá, hogy Korea ájult és kritikátlan dicsérete káros, mert bizony ott aztán nincs polgári demokrácia, neki elmesélték a barátai, akiknek a barátai meg már látták a térképen hol helyezkedik el az ország, szóval a hölgy roppant tájékozott volt, ellenben, ahogy az ilyen esetben lenni szokott, rendkívül magabiztos.
Jó, gonoszkodom, ennél szabatosabb volt a hozzászólás és NATO forrásokra hivatkozott ha jól emlékszem, lényegében azonban mégiscsak az volt, amit leírtam.
Egy cseppet elcsodálkoztam a dolgon, hiszen nem ismerősöm az illető, nem hiszem, hogy korábban bármit is olvasott volna tőlem, ráadásul tényleg csak néhány soros tényszerű leírása volt egy munkanap délutánjának, én azóta sem találom benne a kritika nélküli rajongás vezérfonalát, pedig kerestem, hátha mégis úgy tűnik kívülről, hátha jó szándékú volt a kritika.
A nagy keresés közben rájöttem, hogy az összes eddigi Dél-Koreáról szóló írásom igen szubjektív, többnyire saját élményeken alapul, az elmúlt 25 évből itt töltött sok év tapasztalatain, benyomásain.
Mivel könyvvé fog összeállni, természetesen leírtam néhány fejezetet, amiben tények vannak, amelyek tükrében érthetővé válnak a személyes élmények is. Reményeim szerint legalábbis így lesz.
Nem tudom lehet-e szemlélni egy országot, egy társadalmat, egy államot, a közigazgatást, a törvénykezést és ezer más faktort laboratóriumi körülmények között, hogy aztán kijelentsük megfellebbezhetetlen véleményünket róla, anélkül, hogy beszélnénk a nyelvet, hogy megülnénk az ünnepeiket, hogy élnénk velük a mindennapjaikat.
Alig hiszem, hogy így hiteles lesz a kép.
Egy időben a gyerekek miatt amerikai protestáns templomba jártunk Szöulban.
Ugyan én buddhista vagyok, de a férjem protestáns keresztény, így ő eljön velem kolostorba én pedig elkísérem templomba, a gyerekeknek pedig megmutattuk mindkettőt, nem akarván determinálni a választásaikat semmiképp.
Akkor költöztünk ide először úgy, hogy még anyám is jött velünk, a gyerekeket kivettük az iskolából Magyarországon, magántanulók lettek, mi itt kerestünk magunknak munkát, vasárnaponként pedig eljártunk abba az amerikai templomba ahová a férjem tizenévesen, ahol anno angolul is megtanult, ahová kellemes emlékek fűzték, másrészt a gyerekek abban az időben még nem beszéltek annyira jól koreaiul, hogy megértették volna a prédikációt, így angol nyelven sokkal egyszerűbbnek tűnt.
Roppant udvariasak voltak velünk a hívők és a pap felesége, ám annál távolságtartóbbak és kirekesztők.
Minden nő szoknyában járt templomba, a családok többnyire amerikaiaknak fenntartott amerikai diplomát adó gimnázium fehér, középosztálybéli tanárai és azok gyermekei voltak.
Láttak már koreait, bár Itewonban éltek, amely Szöul amerikai negyede, egy hatalmas amerikai katonai támaszpont köré épülve. Mind a mai napig külföldiek laknak arra, ma már persze nem csupán az USA-ból érkeznek, de számbéli fölényük még ma is erős.
Egy alkalommal, istentisztelet után beszélgettem egy őszes hajú úrral, aki 3o éve él itt, tanár egy amerikai iskolában, Itewonban lakik az otthonról hozott feleségével és a már itt született gyermekeivel, koreaiul egy hangot nem beszél, a helyi lakosokkal semmilyen kapcsolatot nem ápol, véleménye az van, amerikai diplomaták és katonáktól hallott véleménye, sajátja mégis honnan lenne?
Kérdeztem tőle, hogy nem gondolt-e rá így harminc itt töltött év fényében, hogy esetleg megtanul pár szót? Mondta, hogy nem igazán, hiszen taxit rendelni tud, Itewonban angolul beszélnek, nyaralni haza járnak, Korea őt nem érdekli, nagyon más a kultúrájuk, tette hozzá, s közben átfutott az arcán a lenézés erőteljes mimikája.
A németországi német szomszédom is azt mondta, hogy ők csak oda mennek nyaralni, ahol beszélnek németül, és, hogy neki Németországban minden megvan, minden tetszik, még az időjárás is, nem vágyik más népek, más kultúrák megismerésére, köszöni szépen, ő tökéletesen jól érzi magát a kertjében, a házában, a napi rutinjában. Amennyi igénye távoli egzotikus országokkal kapcsolatban felmerül, azt pedig megkapja tábortűz közben tőlünk, a történeteinkből.
Biztosan neki is van már véleménye Koreáról, hiszen legalább 5 alkalommal raktunk tábortüzet a kertjében és sütöttünk húst grillen.
Hogy ezt a véleményt aztán mennyire hangoztatja majd, mennyire tekinti kizárólagosnak és megfellebbezhetetlennek, az attól függ, ő maga mennyire intelligens, a csekély mennyiségű benyomást vajon elegendőnek találja-e arra, hogy azzal kérkedjen mások előtt, akik vélhetőleg még nála is kevesebbet tudnak erről a világról.
Meg sem próbálok objektív lenni. Aki nem vak, az látja, olvassa, hogy szívem mélyéből szeretem ezt az országot az összes gyengeségével együtt, mert nekem megadta azt, amit a saját szülőföldem nem, jelesül azt, hogy a mindennapjaimat élhető körülmények, szerethető emberek és kiváló infrastruktúra között élhetem.
Imádom az összes ostoba babonájukat, a cipőbe ragasztott aprópénztől kezdve a napokban látott tömegig, amely csupa nőből állt, akik egy drága áruházban frissen designolt piros fehérneműt vásároltak maguknak, mondván, hogy az vonzza a pénzt, egészen a szellemjárás nélküli napokon való költözésig, amit némelyek képesek egészen komolyan venni, számomra viszont roppant szórakoztató.
Szeretem, hogy a kirándulást épp úgy képzelik el, mint a magyarok, azaz elmennek valami szép helyre, hogy megegyék amit otthonról hoztak, aztán igény szerint megnéznek valamit, strandolnak vagy sétálnak, közben persze esznek megint fagyit, vattacukrot de minimum selyemhernyó lárvát sütve, papírpohárban, majd kimerülve a szórakozástól egy részük étteremben vacsorázik, mások inkább szabad tűzön főznek, de mindenképp az evés körül forog a túra, akárhonnan nézem is.
Mulattat, hogy a hölgyek miniszoknyái már, már csak jelképesek, ellenben nyakig begombolt felsőben járnak és a vállat szabadon hagyó viselet igen kihívónak számít.
A férfiak nagy előszeretettel hordanak magasított sarkú cipőt, ami kívülről egészen normális lábbelinek tűnik, belül viszont minimum 6 centit emel viselője tényleges testmagasságán.
Ezer és egy ártalmatlan, mulatságos szokás és babona hazája ez a hely, a fenti példák teljesen esetlegesen jutottak eszembe, egy egész könyvet lehetne róluk írni.
Megítélhetném persze őket ezek alapján is, nyilván lesújtó képet kapnék.
Lehetnék teljesen elfogult is, lefesthetném Koreát egy egzotikus paradicsomnak is, kár, hogy az ablakomból épp a nylon zsákokban kihordott szemétkupacra látok, amiből ugyan minden nap szállítanak el valamit, de a szorgos lakók újra termelik, és bár bekötve, nem szétszórva, de mégis naphosszat a szelektíven zacskózott szemét az utcakép része, ez pedig bennem némiképp rombolja a távolkeleti csoda illúzióját, az éjszaka egymással veszekedő motoros futárok és taxisofőrök zajszennyezéséről már nem is szólva.
Leírom amit látok, hallok, ami történik, ami szép és jó, ami kellemetlen és rossz.
Ugyanakkor az alapállásom szerető, pozitív, megértő, ezen nem fogok változtatni, már csak azért sem, mert akkor és csak akkor lennék hiteltelen, ha azt tenném.
Biztosan írnak és írtak már más idegenek is erről a csücskéről a világnak, biztosan van véleménye mindenkinek, remélem egy kicsit nagyobb lesz a rálátása annak aki elolvassa én hogy látom és élem meg a napokat itt, de tulajdonképpen ez nem is igazán lényeges.
Itt is csak emberek élnek, akik születnek, meghalnak, és a kettő között igyekeznek boldog lenni. Ha valami fontos ebben a sok írásban akkor az a felszín alatti azonosságaink. A többi csupán színes adalék.

(A szerző következő irását pénteken olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

1. B.Tomos Hajnal:
   2017. augusztus 16. 06:14

   Nekem -irásaid alapján – úgy tünik, csodálatos, egydülálló világban jársz, élsz. Irj mindenről továbbbra is, úgy ahogyan Te látod és érzékeled. Lehet, ez az isteni ajándék soha nem fog megismétlődni.

2. Marianna:
   2017. augusztus 17. 09:41

   Hasonló a véleményem, mint B. Tomos Hajnalnak! Nagyon szeretem Eugénia történeteit, örülök, hogy szemszögéből láthatom Dél-Koreát, ahova érdekes írásainak olvasása óta szeretnék és fogok is túristaként eljutni.

3. Eugenia S Lee:
   2017. augusztus 17. 10:20

   Nagyon szépen köszönöm mindkettőtöknek. Ha itt leszek amikor jöttök, még meg is mutatom az országot. :)

4. Marianna:
   2017. augusztus 18. 08:09

   Legyen így mindhármunk örömére. :)

5. Kőváry 기젤라:
   2017. augusztus 18. 13:22

   Naponta Koreában vagyok a doramák által, de Tara írásai adják az igazi kirándulást. Köszönöm!