A művész négy óra után néhány perccel jelent meg az uccán, ablakom alatt. Megjelenésében nem volt semmi erőltetetten és elcsépelten »művészies«, nem viselt kihajtott nyakú inget és lobogó csokornyakkendőt. Valószínűleg hosszú fürtjei sem voltak, bár erről nem volt alkalmam meggyőződni. Fejét gyűrött és kissé zsíros puhakalap fedte. Öltönye is gyűrött volt – jóval túljutott már a legszebb férfi-, illetve férfiruhakoron. Lekonyuló, vastag bajusza volt a művésznek és balkarján sétabot lógott. Ez képviselte nála a könnyedséget és az eleganciát. Wilde Oszkár és Ady is szerette az ilyen sétabotokat. Virág viszont nem volt a művész gomblyukában. Mindent összevetve: olyan volt, mint egy idősebb és kissé tönkrement fuvaros.
Megállt az ucca közepén és tekintete gyorsan végigsiklott a magas bérházak oromfalain. A nagy hegedűsök tekintenek így végig a hatalmas terem tömött széksorain az első hang előtti büvös és feszült pillanatban. Mikor látta, hogy néhányan kinézünk az ablakon és hogy az uccán is akad egy-két ácsorgó és ráérő járókelő, hirtelen tapsolni kezdett. Először meglepődtem: úgy tudtam eddig, hogy a taps a közönség dolga és nem a művészé. Talán így előlegezi magának a sikert, gondoltam aztán, vagy talán a közönség megnyeréséért tapsol, tekintettel szerény viszonyaira. De aztán folytatódott a taps: a művész ritmusban tapsolt. Kiderült, hogy ez a taps nem is taps tulajdonképpen, hanem maga az előadás. Ez a taps zene.
Ismert slágerdarabokat tapsolt a vastagbajuszú, fuvaroskülsejű művész. Két nehézkes tenyere hangszerré nemesült. Nemcsak ritmus volt ezekben a tenyerekben, hanem melódia is. Hol lapos, hol domború tenyérrel tapsolt, hol ujjheggyel ütött, hol teljes tenyérrel. A hús, a csont, a bőr és az egyes ujjak új szerephez jutottak: egy meglehetősen bonyolult hangszer finom alkatrészeivé váltak. Hangok és ritmusok gazdagon patakzottak a művész két kezéből. Érzelmes tangót tapsolt, majd harsány indulót. Keze hol halkan pendült, mint egy gitár húrja, hol erélyesen csattant, mint egy pofon. Kissé szárazak voltak ugyan a hangok, – de ki kívánhat két ilyen tenyértől különösebb érzéki fülledtséget. Álmélkodva hallgattam a furcsa szabadkézi zenét, aztán szinte felujjongtam.
Végre, mondtam magamban, végre tudom, mi a művészet. Mennyit írtak és beszéltek erről a kérdésről, mennyi meddő és ingerült vitában vettem részt magam is. Mi a művészet lényege, mi teszi a művészt művésszé? Hát, íme itt a felelet. Itt egy ember, gyűrött ruhában, minden eszköz nélkül és ritmust, dallamot teremt a semmiből. Lehet, hogy valamikor szerencsésebb sorsú zenész volt, hangszerrel megáldva. Aztán jöttek a bajok és elvették tőle a zongorát, a hegedűt vagy szakszofónt. Nem maradt semmije, csak a két puszta keze. És akkor puszta kézzel csinálta tovább. Minden eszköz nélkül szólaltatja meg magát: nincs semmije, de formát teremt annak, ami benne él és »kihozza«. Ha egyszer le találják vágni a kezét, talán majd a lábával folytatja. Miért nem tanulnak tőle a többiek, a szerencsésebbek? Miért nem tanulnak tőle egyszerűséget, miért nem ismerik fel, hogy a művészethez nem kell külsőség, nagy apparátus, hatástkeltő ötletek színpompája – hanem csak a mondanivaló bősége és a formák fegyelme. (Művész)

Folytatjuk