Kenyában, Anglia keletafrikai gyarmatán, tavaly azzal vádoltak egy angol nőt, hogy agyonverte egyik alkalmazottját. A kerületi orvosnő szakvéleményében ezt mondta a törvényszék előtt: »Nem hiszem, hogy az illető a pneumatik-belsőrésztől származó ütések következtében halt volna meg. Mi a környéken mindig ezzel verjük a négereinket, de még sohasem történt baj.« Más vidékeken vízilóbőr-korbáccsal verik a benszülötteket és szintén nem történik baj. És ha történik, az se baj. Holland-Indiában ököllel ütnek a gumiültetvények kulijainak szemébe. Madelon Lulofs, a kitűnő hollandi írónő helyszíni regényeiből megtudjuk, hogy minden benszülöttnek mélyen meg kell hajolnia a fehér-lakta házak előtt, a részvénytársaságok épületeit is beleértve. Ha benszülött fehér emberrel jön szembe az utcán, tíz méterrel előtte le kell lépnie a járdáról és csak tíz méterrel utána léphet fel újra. Ha kocsin megy a maláji, le kell ugrania és mellette futnia. A kínai textilgyárakban apró gyermekek dolgoznak Angliából hozott szövőgépekkel, melyek a 19. század közepetájáról maradtak, abból az időből, mikor Angliában még nem volt tilos a gyermekmunka. Közép-Afrikában… de nem akarom folytatni. Csak vérről, éhségről, terrorról és emberirtásról számolnak be a gyarmati útleírások. Ilyen helyekre meneküljünk Európából? Hiszen csupa európai dolog történik ott, ezerszeres intenzitással és cinikus nyiltsággal. A Húsvét-szigetekről eddig nem olvastam. Őszintén szólva nem is tudom merre vannak. Elővehetném a lexikont, de felesleges. Nem vagyok kíváncsi a Húsvét-szigetekre – mindegy, milyen szigeten él az ember. Nincs többé menekülés, helyben kell maradni, itt kell vállalni az életet, vállalni minden veszélyével együtt és átalakításán dolgozni, amíg engedik. »Igazi« Húsvét-szigetek úgy sincsenek többé, a jóságos vademberek világa eltűnt, mindenütt a vad kultúremberek világa áll. (Távol-Kelet, III.)

Folytatjuk