(Alain Bombard „öngyilkos” bravúrja)

Az egész világ őrültnek tartotta… Legalább is, egy ideig.
Mi más lehet az az orvos, aki elhatározza, hogy önszántából szenved hajótörést? És azt bizonygatja a világ előtt, hogy a legkétségbeejtőbb helyzetből is létezik menekvés…
Ráadásul Alain Bombard az az ember, aki nagyon is szerette az életet. Szeretett jókat enni, ami joviális testalkatán is meglátszott, s ha valaki ránézett, annak rögtön a kiadós reggelik, hangulatos asztaltársaságok, lelkes pohárköszöntők jutottak eszébe.
A doktort azonban szenvedélyesen foglalkoztatta az a mintegy évi 200 ezernyi lélek, aki a világtengerek áldozataivá váltak. Ezek fele a partok mentén pottyan a tengerbe, mentésüket a parti őrség adminisztrálja. A hajótöröttek másik felét nyilt tengeren éri a baleset, s ezek fele, a mentőakcióknak hála, túléli a katasztrófát, de később mégis csak elpusztul.
Bombard szenvedélyesen állitotta: senkinek nem kellett volna elpusztulnia.
„Már régóta érdekelt, meddig bírja az emberi szervezet a nélkülözéseket – irta a mindenre elszánt orvos később, kisérleteit gtaglaló fő művében. – Vizsgálódásaim meggyőztek arról, hogy az egyén néha tovább is élhet, mint azt a fiziológusok általánosságban lehetségesnek tartják.
Hosszú ideig alaposan tanulmányoztam a deportáltak, a hadifoglyok, a hiányosan táplált népek állapotát, de mint orvos, aki számára a gyakorlati alkalmazás lehetősége nélkül holt betű marad a tudomány, gyakran zártam le ezzel a kérdéssel elméleti kutatásaimat: „Mire jó mindez?”
S a hajótöröttek problémája most a többi mellé került. A különbség az, hogy itt az emberi nyomorúságot okozó külső feltételek nem függtek, mint a deportáltak esetében, sem emberi önkénytől, sem pedig, mint az indiai éhínségek esetében, elemi csapástól, amelyeket nem lehetett kiküszöbölni. A hajótöröttek életbenmaradásának feltételeit kétségkívül veszélyes, de mindenesetre gazdag természetes környezet határozza meg, amelyben bőségesen előfordul minden, ami az ÉLETHEZ, legalábbis a TOVÁBBÉLÉSHEZ szükséges /1 köbméter vízben kétszázszor annyi élőlény van, mint ugyanannyi földben/, amíg fel nem tűnik a szárazföld, vagy meg nem érkezik a segítség.”
Tudományos adatokkal kivánta igazolni, hogy a tengerbe fulladókat nem a mostoha vízi körülmények, hanem elsősorban lélektani okok sodorják pusztulásba, hanem a rettegés, a reménytelenség okolható halálukért, mely az első napokban bekövetkezik. Úgy vélte: ha a balesetet követő órákban sikerül legyőzni a fellépő kishitűséget, a tengervizben megtalálható mindaz, ami az ember életben maradásához – túléléséhez – elengedhetetlenül szükséges.
De ki venne komolyan egy ilyen eszelős ötletet, amely szembe megy minden emberi rációval és eddigi tapasztalattal? És ki támogatna anyagilag egy olyan kisérletet, amelyben valaki készakarva veti magát a tengerbe azért, hogy utána ország-világ előtt bebizonyitsa: igenis, létezik túlélés, amelyhez az eszközök az ember kezeügyében vannak!
Hamarosan kiderült, hogy „őrült” emberek, megszállottak mindenütt léteznek, s a legképtelenebb ötlethez is kerül érdemes közönség. Bombard doktor előbb saját szakállára próbált dolgozni, de hajótörési kisérlete fennakadt a parti őrség tengerészeti szabálytiszteletén. Elképzelését később felkarolta a monacoi Óceanográfiai Múzeum, ahol a doktor megkezdhette tudományos kutatásait.
Bombard úgy okoskodott: az ember élete inkább függ attól, hogy vizet – folyadékot – fogyaszt, mint a tápláléktól. Abból rendszerint tartalékol eleget a test. Édesvizet kell hát biztosítani a tengeren hányódóknak. Sikerült bebizonyitania, hogy bizonyos mennyiségű sós viz nem árt a szervezetnek – amíg túl nem lépi az elfogyasztahtó sómennyiséget -, a többi édesvizet pedig a kifogott halak révén sikerül majd kinyerni, préselés útján. Ahhoz, hogy a C-vitamin hiány miatt fellépő skorbutot megelőzhessék, kellő mennyiségű plankton fogyasztását javasolja.
A következő lépés az élesben végzett túlélési kisérlet előkészitése és megszervezése volt. Ehhez Bombard doktor sajátos járművet szerkesztett, amelyet Eretnek-nek keresztelt el, majd önkéntes jelentkezőket keresett.
Az expediciót némi felsőbb közbenjárás segitette életre, miközben az orvosnak sikerült megszabadulnia számos hivatlan, alkalmatlan jelentkezőtől is. Szerződést kötött útja tapasztalatainak megirására és kiadására, s hamarosan beirhatta hajónaplójába: „Jacques Gavini, francia tengerészeti államtitkár személyes beavatkozására megkaptam a hajózási engedélyt. Ezek után az Eretnek, francia lobogó alatt, útnak indulhatott Amerika felé.”

Alain Bombard, az utazás kalandjai mellett, a kisérletező ember megszállott következetességével jegyzett föl minden, útját övező tapasztalatot, majd a Kanári szigetektől 64 napi hányódás után elérték az Antillákat, majd az Arakaka hajó fedélzetére kerültek. Kritikus egészségi állapotban, de alapvetően ÉLVE került ki a kalandból, amelyről nagy sikerű könyvet irt Önkéntes hajótörött (1958) cimmel. A könyv számos nyelven, többek között magyarul is megjelent, amelyben Bombard doktor az alábbi következtetéseket fogalmazta meg:

„Bármelyik hajótörött legalább olyan fizikai állapotban érhet partot, akárcsak én. Ugyanolyan hajótörött voltam, mint a többi. Fizikai adottságaim nem kivételesek. Életemben három sárgaságon estem át, s a háború után átszenvedtem a hiányos táplálkozás súlyos következményeit. Nincs semmi tehát, ami különösképpen alkalmassá tett volna erre az átkelésre. Lefogyva, kimerülten érkeztem meg, de életben maradtam.
Ismétlem, nem arról van szó, hogy jól él az ember, csupán arról, hogy életben marad, míg földet nem ér vagy össze nem találkozik egy hajóval.
Most már kijelenthetem, hogy a tenger elgendő „enni- és innivalót” biztosít ahhoz, hogy a hajótörött bizalommal nézzen a menekülés elé.
A Kanári-szigetek és az Antillák közti átkelés hatvanöt napja alatt nem volt különösebb szerencsém, s utazásom semmi esetre sem tekinthető rendkívülinek, valamiféle vakmerő hőstettnek.
Lefogytam huszonöt kilót, s számos rendellenességet kellett elviselnie szervezetemnek. Nagyfokú vérszegénységet kaptam (induláskor ötmillió, megérkezéskor kétmillió ötszázezer vörösvérsejt), és a vér hemoglobintartalma a biztonság határáig süllyedt.
Az Arakaka fedélzetén elfogyasztott könnyű étel utáni időszak csaknem az életembe került.
(…)
Tizennégy napon át, november 26-tól december 10-ig tartó erős bélhurutomat komoly vérzés kísérte. Kétszer csaknem elveszítettem az eszméletemet: november 23-án, a vihar előtti baljós előérzetek közepette, és december 6-án, végrendeletem összeállításának napján. Kiszáradt bőrömön pattanások ütöttek ki, melyek az egész testemre kiterjedtek. Lábujjaimról leestek a körmök. Komoly látási zavarokkal küszködtem; fizikai erőm kifejezetten csökkent, és állandóan éhes voltam. De élve megérkeztem.
Hatvanöt napon át kizárólag a tenger termékeiből éltem. A magamhoz vett fehérje- és zsírmennyiség elegendő volt. Nyilván a cukorhiány miatt fogytam, de bebizonyosodott, hogy az indulásom előtt elképzelt biztonsági határ nem volt irreális.
Ismételtem beigazolódott a pszichikai tényezők elsődlegessége a fizikaiakkal szemben: az Arakakával való találkozás után érzett pszichikai éhség sokkal inkább megtámadta az egészségemet, mint az organikus éhség, amelyet a földközi-tengeri nagy koplalás időszakában Palmerrel együtt elszenvedtünk. Az előző nem igazi éhség, inkább vágyakozás valami más után, s a kielégíthetetlen vágyakozás mindig veszedelmes. A második fajta éhség az első negyvennyolc óra alatt görcsszerű fájdalmak formájában jelentkezik; e fájdalmak később elcsitulnak, s aluszékonyságnak, legyengültségnek adják át a helyüket.
A szervezet az első esetben saját magát égeti ei, a másodikban csökkentett üzemre áll át.
A megérkezés után megejtett orvosi vizsgálat során semmiféle IQO avitamínózisból fakadó betegség jelét nem észlelték. A plankton tehát biztosította a C-vitamin-szükségletemet.
Esővízhez csak az első huszonhárom nap elteltével jutottam. E huszonhárom nap során bebizonyítottam tehát, hogy a hal kellőképpen oltotta szomjamat, s hogy a tengerből igenis meg lehet szerezni a szükséges folyadékmennyiséget.
Monacóból való elindulásom után tizennégy napig tengervízen, negyvenhárom napig halhúsból kipréselt folyadékon éltem. Legyőztem tehát a szomjúsagot.
Azt mondották, hogy a tengervíz hashajtó hatású. Nos, a földközi-tengeri koplalás hosszú időszaka alatt tizenegy napig nem volt székletem, sem nekem, sem Palmernek. A mérgezésnek semmiféle jelét nem tapasztaltam. Nyálkahártyáim sohasem száradtak ki.
Orvosi következtetéseimet megfelelő indoklással, dolgozatomban fogom kifejteni. Kísérletem tapasztalatait a tengerészeti szervekkel együtműködve a hajótöröttek használatára írott könyvben fogom összegezni és szabályokba foglalni.
Szeretném kijelenteni e helyütt: egy mentőcsónak tíz napnál jóval tovább fennmarad a tengeren. Kormányozni is lehet kellőképpen, s a hajótörött megmenekülhet. Az Eretnek ezt ragyogóan bebizonyította. Továbbá meg akarom fogalmazni a hajótöröttek életmódjának szabályait, időbeosztást is akarok készíteni nekik, hogy tevékenyen tölthessék a napot, s akaratukat egyetlen célra: életbenmaradásukra összpontosítsák.
Ha valaki úgy érzi, hogy eljutott a kétségbeesés mélyére, mindig talál valamit, amiből kitartást meríthet, és talpra állhat, miként Anteus, akibe erőt öntött a föld érintése.
A mentőcsónakok aljára – belül – rá kell nyomtatni a Föld valamennyi tengerének szél- és áramlat-térképét. Hiszen ha az afrikai partok mentén történik is a baleset, a hajótöröttnek esetleg Amerikába kell eljutnia, akármilyen nagy a távolság.
Szeretném, ha emlékeztetőül és biztatásul ez a sor is itt lenne a szeme előtt: „Gondolj arra, hogy 1952-ben valaki megtette azt, ami lehetetlennek látszott.” De e kísérlet arra is tanít, hogy csak hasznos dologért érdemes kockáztatni az életet…”

Az 1924-ben született francia orvos és biológus 2005-ben halt meg Toulon katonai kórházában. Expediciója után tengerbiológiai kisérleteket végzett, később a francia környezetvédelmi politika aktiv szorgalmazója lett. Nős volt, öt gyermek apja. Főműve után még számos, tengeri kalandokkal kapcsolatos műve született.

A Kalandozók c. blogban részletek olvashatók Alain Bombard könyvéből:

1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész

1. Nászta Katalin:
   2017. augusztus 21. 03:59

   „Tudományos adatokkal kivánta igazolni, hogy a tengerbe fulladókat nem a mostoha vízi körülmények, hanem elsősorban lélektani okok sodorják pusztulásba, a rettegés, a reménytelenség okolható halálukért, mely az első napokban bekövetkezik. Úgy vélte: ha a balesetet követő órákban sikerül legyőzni a fellépő kishitűséget, a tengervizben megtalálható mindaz, ami az ember életben maradásához – túléléséhez – elengedhetetlenül szükséges.”

   Nagyon tetszik az egész!