A napközi jó helyen volt, közel a főtérhez, de távol a civilizáció zajaitól. Egy csendes kis mellékutcában, tágas udvara volt, fürdőmedencével, kerítése mellett ribizli- és egresbokrokkal.
A gyerkőcök élvezték és zabálták is a bigyuszokat.
Zsuzsanna óvónéni imádta őket, a ribizlit és az egrest is szerette, de a kisgyerekek élete szerves részei voltak. A kis emberkék tiszta lelkecskéjét szerette, az ő tiszta lelkével olyan madárfészket építettek, ahonnan álmokkal és élményekkel feltöltve repültek ki. Amit magukkal vittek, az egy élet hamuba sült pogácsája lett.
Az óvónéni forrástiszta lelkét a Székelyföldről hozta magával.
Falusi menyecske volt, aki a tanítóképzőt úgy végezte el, hogy a húga vigyázott a rábízott ludakra, amíg ő, dugiban, a képzőbe járt. Majd elvégezte a filológiát is, de maradt óvónéninek. Akkor már megvolt a magánóvodája, három fiú gyerek és egy apuka. Otthon főtündér, a napköziben igazgatónő lett. Ez sok papírmunkával járt, de ilyenkor, ha tehette, a legnagyobb, még elemis fiát vitte be és ő mesélt a pereceknek: Rahanról, Tarzanról, és a Tündérszép nádszál kisasszonyról. Mindenki csendben, szájtátva hallgatta a történeteket. Majd szabad program volt a fürdőzés után: szárítkozás és csemegézés. A gyerekhad, ezt szerette a legjobban, nem kellett csendben ülni, hátra tett kézzel. Lehetett kérdezni, jelentkezés nélkül bármit, az óvónéni mindenkinek kedvesen válaszolt. S a kérdések is komoly válasz keresésre és adásra késztetek az óvónénit. Mint például:
– Mit kerít a kerítés?,
– A postás miért nem szedi össze és hordja ki a faleveleket is?
– Miért kell szóljon a csergőóra, hogy reggel van, ezt a reggel nem tudja?
– Miért ér véget a kolbász?
– A bilinek miért nincs két füle?
Most épp a kicsi Robika ment oda az óvónénihez:
– Óvó néni, a piros ribizlinek vannak lábai?
– Robika, az egy gyümölcs, nem állat.
– Ja, akkor megint katicabogarat ettem…

…A postás azóta sem hordja ki a faleveleket. A reggelt nem érdekli a csergőóra, a bili fél fülére még mindig süket, de a katicabogár összehúzza a lábait.