Lőrinczi László: „Csak a szerelem sújtson…” (1)
I. rész
Egy
Az ablak már nem volt fagyos, a rádió áradásokról is beszélt.
Bizonytalan kézzel nyúlt a telefonhoz. Felhívja – ne hívja? Hagyja estére vagy holnapra?
A készülék megcsörrent. Gyorsan felvette a kagylót: – Halló… Szervusz! – Eszter hangja volt. „Jaj Istenem!”
Hangosan és erőltetett jókedvvel ezt mondta: – Szervusz… Búék… – Búék – mondta Eszter is. – Készültök valahová? – Ezt csaknem izgatottan kérdezte, mintha egy fontos dologról lett volna szó. – Igen… Kiszaladunk Juciékhoz – felelte Róbert. Majd, egészen halkan, bizonytalanul hozzátette: – József? – Semmi… Elment az ebéddel az anyjához… Küldtem a borodból neki is… – Ebből a hangból Róbert némi kacérságot érzett ki. Vagy tévedett? – Jól tetted… Köszönöm. – És hirtelen úgy érezte, hogy egy más, ismeretlen világba repült át. Reálisan csak egyetlen dolgot észlelt; hogy a telefonban csak ők vannak, ők ketten. („De hát huszonegy év alatt ez százszor is előfordult!”)
A mulatságról kezdtek beszélgetni, a vendégekről, hogy ki csípett be. – Jó kis muri volt… – mondta Róbert olyan félszegen, hogy ő is megijedt a hangjától. Mintha csuklott volna! Vajon Eszter felfigyelt-e erre? Mi oka lenne? Hiszen mondani semmit sem mondott neki az este. S mégis telefonált!
Kettő
Még az ágyban hevert.
Persze, szégyellt volna akár egyetlen kétértelmű szól is mondani.
Egy szót, egy szót… De jól megszorongatta a karját, nem is egyszer, erre jól emlékszik.
Mert Eszter egyszer csak azt mondta: – Fáj!
De a szeme mást mondott. Most már semmi kétsége, hogy ez volt a kezdet. Azután Eszter egy kicsit kiszabadította a karját a szorításából, de a szeme most is mást mondott.
Három
Az elmúlt két napból csak Eszter szavai voltak fontosak. Egész nap ismételgette őket, különböző hangsúlyokkal. Érezte Eszter parfümjét is. De nem hívta fel. („Te bugyuta!”) Elhatározta, hogy minden reggel nyolc órakor reá gondol (mint akkor, nagyon régen, Katira). Már be kellett mennie a hivatalába, és hallotta, hogy Eszter új munkarend szerint dolgozik, délután négyig, félórás szünettel.
Négy
Hajnali öt órakor M. szomszéd szörnyűséges dörömböléssel felriasztotta őket. Amikor Róbert meggyújtotta a villanyt, látta, hogy Olga arca egészen fehér a rémülettől. Szerencsére hamar meghallották M. hangját is. „Rettenetes csőtörés történt, elázott az egész alagsor!” – És éppen akkor, amikor… Szóval azt álmodta, hogy havas környezetben, fák között (talán a Nagykertben, közel a Malomcsatornához?) egy ismeretlen (de teljesen, sőt meghökkentően ismeretlen), már nem fiatal, de szép arcú és kissé molett nő mosolyogva kigombolta a fekete bundáját – alatta fehér báli ruhát viselt – és a tekintetével hívta, hogy ölelje meg… Hozzá akart lépni, hogy magához szorítsa, de már hallotta a dörömbölést… Nem is mérgelődött nagyon, mert az egész jelenet szép és kellemes hangulatú volt. („Ezt egyszer elmesélem Eszternek… de nem, nem mesélhetem el…). Olga már sürgette, hogy öltözzék és menjen le a pincébe. (A befőttjeit féltette, borzasztóan megdolgozott velük az ősszel). Délig jóformán meg sem állott, a többiekkel együtt, akik lejöttek (de nem mind, persze), ebéd után még folytatta (Olga betelefonált a hivatalba, s később, amikor kissé megnyugodott, bement dolgozni.) Este Róbert hirtelen szégyellni kezdte, hogy hajnal óta eszébe se jutott Eszter. Szilveszter éjszakáján nem szorította magához, ezt nem merte megtenni, bár kissé be volt csípve.
Öt
Várhattak az akták és a Tartományi Értesítő spaltjai, mert nem mehetett be a hivatalba. Egész nap az elárasztott pincékkel volt elfoglalva, szivattyú után szaladgált (dél felé kijött egy lepénzelt brigád), segített a szomszédoknak is felcipelni a holmit. Este fáradtan hallgatta, ahogy Olga lekonferálta az áradást Eszternek, a régi, hétköznapi hangon. Ő közben rosszkedvűen turkált a szekrényében tiszta fehérneműért, másnapra. Hallotta valakitől, hogy ünnepek előtt Nagytemesen kelet-német szlipeket és trikókat lehetett kapni, „jó, tartós dolgokat”. Eszter most róla kérdezett valamit, mert Olga feléje nézett. – Azt hiszem, szívesen megharapna valakit – mondta kacagva. Szerencséjükre a távfűtés elég jól működött.
(Folytatjuk)
A Káfé olvasói előtt ismert szerző (Sz. Pusztacelina, 1919-Settimo San Pietro, Szardinia, 2011), romániai magyar író, műfordító, kritikus. Iskoláit Segesváron végezte, majd a kolozsvári egyetemen szerzett ügyvédi oklevelet. Írásaival a Brassói Lapokban, a Pásztortűzben és az Erdélyi Helikonban tűnt fel. Volt kiadói, majd lapszerkesztő. Huzamosabb időn át élt Bukarestben, 1998-ban Olaszországba költözött. Angol, német, olasz és román irodalmi fordításai jelentősek. Főbb művei: A szerető (színmű, 1957), Utazás a Fekete kolostorhoz (irodalomtörténeti riport, 1975), Hazatérés Lucaniából (úti levelek, 1982). „Csak a szerelem sújtson” cimű kései regényét a Romániai Magyar Szónak kínálta fel közlésre, ahol 1998 nyarán napvilágot is látott folytatásokban. A regény szövege, a szerző engedelmével, elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban is. (csg)
Pusztai Péter rajza