Egy ködös este végigmentünk a Dunaparton. A parlament alig látszott, pedig fontos tárgyalások folytak benne. Később a Várban jártunk, néma kis utcákban. Sejtettük, hogy nem messze tőlünk zajlik a város rendes élete. Körülhullámzott ez az élet, hallottuk távoli moraját. Lehet, hogy keresett minket, de túljártunk eszén, bevettük magunkat a ködbe, nem talált meg. Néha viszont magam lepem meg ilyenkor a világot. Időnként előugrom a ködből és rajtaütésszerű razziákat rendezek. Sajnos, minden a helyén van, nem fedezek fel semmi változást, semmi rendellenességet. Találomra ugrom a világosságra és soha nem ér csalódás. Olyan ez, mint mikor rég nem látott, de ismerős tájra utazunk és minden hegycsúcsot, folyót vagy épületet ott találunk, ahol legutóbb, mondjuk tíz évvel ezelőtt hagytuk. Igen, ez is olyan, csak sokkal kevésbbé vígasztaló. Az irodalmi kávéház neonfényű ablakában még mindig ott ül az ismert alanyi költő és még mindig epés gúnnyal mosolyog. A moziban, ahová betévedek, éppen hiradót pergetnek és éppen tankok vonulnak fel, úgy mint legutóbb. Az egyik utcasarkon változatlanul ott áll a koldus, akihez még mindig közvetlenül juttatom el adományomat; nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert üzletszerűen koldul. Úgy koldul, ahogy én írok, ahogy a suszter kalapál, ahogy a tőzsdés spekulál, üzletszerűen, mert ebből él. Ha csak amatőralapon koldulna, ha közben titokban cikkeket írna, cipőt készítene, vagy hosszra spekulálna, nem adnék neki semmit. Igy azonban, bár üzletágát nem helyeslem, mégis támogatom, aztán gyorsan visszalépek a ködbe. Továbbmegyek és később megint kilépek valahol a lámpa alá és felfedezek valamilyen kedves középületet, mely szintén megvan még, teljes épségben. Benézek boltok és irodák ablakán: az alkalmazottak még mindig ott ülnek, különös, feszült figyelemmel, halálos komolysággal végzik örök-egyforma mozdulataikat. Hogyan, hát nem tudják, hogy köd van? Uraim és hölgyeim, szeretném bekiáltani, kitört a köd, meg lehet szökni, el lehet tűnni a sötétben, semmit sem kell többé komolyan venni, a kutya se veszi észre! Aztán meggondolom magamat (talán nem volna sikerem ezzel a javaslattal) és egyedül tűnök el. A pályaudvarok kísérteties, imbolygó fénypontjai felé megyek, ellenállhatatlanul vonzanak. Kékesfehér füstöt lengetnek a mozdonyok, a vasúti kocsik ablaka világos, nemsokára indulnak a csillogó üvegtető alól, ki a koromsötét szabadba. Még van néhány perc, még el lehetne menni, legrosszabb esetben mint potyautas. Nemsokára láthatatlan hidak kattognak alattuk és ők felszabadultan sivítanak a ködbe. Természetesen nem szállok fel, a kijáratnál engedelmesen átnyujtom perronjegyemet, villamosra ülök, megmaradok a főútvonalakon, benézek a könyvkereskedőhöz, nem tudok ellenállni egy új tanulmánykötetnek, később ujságot veszek, töprengek, miről lehetne holnap írni, a ködről teljesen megfeledkezem, úgylátszik, reménytelen eset vagyok, nem lehet rajtam segíteni. (Köd)

Folytatjuk