Valahol egy faluban, élt egyszer egy oktondi ember. Nem volt neki se neve, se más egyebe, mint észbeli gügyesége, no meg egy darabka földje. Faluvégi földje ott ült elhagyatottan, parlagon. Idővel belepte a dudva, a gyom. Évek múltán arra járván észrevette, hogy földje végén ott nő, ékeskedik egy mogyoróbokor. A Nevesincs ember együgyű eszének támadt egy jó ötlete. Jó gazda módjára, akárcsak falusfelei, mi lenne, ha nekilátna gazdálkodni? Ki is szemelte tüstént a legnagyobb, legegyenesebb mogyoróágat és levágta.
– No! – gondolta -, egy madzag csak kerül a végére. Az ostornyél az megvan!
Kötött is rá egy odavaló kötelet. Aztán fölakasztotta a szegre. Lógott szegény ostor a szegen. Ki tudja meddig? Forgatta eszét, tűnődött magában az egyszeri ember. Kitalálta, hogyha már van ostor, jó lenne egy szekér is.
– Hogy én milyen okos vagyok!!! Hogy es nem fért meg eddig a fejemben? De hát, egyszer lesz az, ami eddig nem vót.
Kiment a faluszéli roncstelepre. Onnan, ami másnak már semmi hasznot nem hajtott, korhadt deszkákat, fadarabokat, rozsdaette talyigakerekeket mind összeszedegette.
– E má igen! Ebből lesz osztán egy igazi szekér! – örvendezett magában. El is vitte a szekereshez. Az tákolt is neki egy szekeret. Még a szót sem adják ingyen! Hát még a munkáét? Meg is fizetette becsületesen az árát.
– Van ostor! Van szekér! – töprengett, téblábolt a szegény ember. Hű, a teringettét! De mi húzza majd a szekeret? Mit szólsz ehhez te nagy okos?
– Bízony egy ló köllene! – hümmögött Nevesincs. Az együgyű embernek eszébe ötlött, hogy Nekeresd városban van neki egy Nevenincs üsmerőse. Nála lakik az ő kivénült gebéje. Mivel szegény, öreg pária úgy is csak láb alatt van gazdájának, gondolta elkéri tőle. Magához veszi. Aztán egyszer lesz, az, ami nem vót. Elkezdett hát utána járni az ügynek. Tudakozódott a göthös állat állapota felől szomszédoktól, rokonságtól. Decsak annyit tudtak a szegény lóról, hogy már hónapok óta nem látták kijönni még az istállóból sem.
– Hű! Fékomadta-teremtette, ott valami nincs rendjén – bökdöste fejebúbját. Végre nemcsak előkaparta az eszét, hanem használni is kezdte. Mielőtt kihoznám az életből és elhoznám magamhoz morfondírozott, megkeresem az odavaló embert, a doktort, hogy vizsgálja meg a gebét. Hátha lehet még segíteni rajta? Hiszen igazi jó testvére volt még a régi időkbül, fiatal csikó korától. Valamikor egy lómama nemzette őket.
– Na, doktor úr! Mi van a lóval?
– Hát, nagyon siralmas állapotban találtam. Ott fekszik legyengülten az istálló szegletében.Se szalma! Se széna! Se abrak! S mivel a vizet is óra méri, még azt is porcióra kapja. A szívműködése jó, a vérnyomása is. Ki van száradva és egy kicsit betoxinálva. (Szegény gügye, nem értette azt a doktori toxin szót, eszik-e vagy isszák?) Ha melléje áll, gondozza, talpra állíthatja. Ló lehet még belőle – közölte az orvos.
– Helyrehozom a gebét! Helyre én! Ne legyen a nevem Nevesincs ember! – vakargatta a kobakját. De mielőtt odaért volna, szegény pária kilehelte lelkét. MeghótMegdöglött.
– Van ostorom! Van szekerem, de mit érek el vele, ha megdöglött a lovam-szipogott, sírdogált még gügyébben az oktondi ember. Nem volt elég a maga fájdalma, üzen neki a Nekeresd város Nevenincs atyafia, hogy töpjön-lépjen szaporán és az életből. takarítsa el a döglött lovát. Pénz az legyen nála, mert ahogy mondani szokás: Még a szót sem adják ingyen, hát még egy temetéssel való cécót… Szerencséjére, sebtiben kapott is kölcsön pénzt a temetésre. Valahogy nagy bonyodalmak és út közben történt kalandok közepette megérkezik az egyszeri ember a Nekeresd város Nevenincs atyafiához. Sírdogált. Sírdogált, síratta a lovát.Elbotorkázik az orvoshoz. Az elővesz egy aktát. Kérdez és ír:
– A ló neve? Életkora? Állampolgársága?
– Születési ideje és helye? Anyanyelve?
– Iskolai végzettsége? Foglalkozása?
– A halál beálltának időpontja?
-Boncoltat vagy nem boncoltat?
De az együgyű, oktondi ember még azt a csepp maradék eszét is ami volt, azt is az útban felejtette. Szomorúan sírdogált.
– Mire való mindez doktor úr? Változtat-e ez a dolgokon? Szegény pára, ebbül már élet úgysem lesz. Tegnap délután háromkor hótt meg – könnyeit törölgette szipogva.
– Reggel! Reggel már halott volt! – helyesbített az orvos. Az ember hallgatott, mert ugye, ő a doki, a szaki. Csak azt bánta, hogy még a „diagnózist” is elfelejtette megkérdezni. Név ide, név oda, de mit írt arra a papírra? Miben hótt meg az én vén gebém?
Az öreg lovat betették egy deszkakoporsóba. Feltették egy szekérre. Letakarták egy pokróccal. S bécsaptak még a fénykorukat élő lovak közé. Azok könnyedén húzták terhüket. Ettől még nehezebb lett a szegény ember szíve. Csak állt a lépcső fokán, sírdogált. Bárgyultan siratta meghótt lovát. Az elhantolásra sokan eljöttek. Voltak, akik osztoztak fájdalmában. Vígasztalták. Voltak, akik a fináléra érkeztek. A lényeg, hogy ott voltak. A ceremóniát rögtön követte egy humoros komédia. Fejvesztve menekült mindenki a helyről. Nem tudtak dűlőre jutni, osztozkodni. Csak az együgyű ember sírdogált magára hagyatva öreg lova, jó testvére nélkül. Valahogy hazakeveredett az oktondi Nevesincs ember. Sokáig nem volt sem éjjele, sem nappala, csak az ő nagy bánata. Na, te szegény ember. Most légy okos Domokos, ahogy mondani szokás. Kellett-e ez neked? Oda: a testvér, az ostor, szekér, föld, istálló. Pénz beszél, kutya ugat, karaván halad. Akta nincs, csak a fájdalom. S a törvény? Az csak törvény! Nem? És szavatolja a jogokat.
Nevesincs ember azóta is csak sír. Sírdogál. Sokszor azt sem tudja, hogy kit vagy mit sirat. A maga együgyűségét? Vagy az eltemetett öreg lovát.
Visszagondol a régi szép időkre, amikor még a szegény pária fiatalosan vágtatott a zöld mezőben, virágos réten. És könnyűszerrel húzta megrakott szekérterhét maga után.

1. Balogh Irén:
   2017. augusztus 24. 19:26

   Nagyon szórakoztató , örömmel olvasom írásaidat . Gratulálok Margitka !

2. miklósi ella:
   2017. augusztus 26. 08:17

   Látod drága tanítványom igazam volt!Lassacskán írásaid közkinccsé vállnak!

3. Gerendi Ildikó:
   2017. augusztus 28. 22:36

   Érdekes,nekem nem volt szórakoztató!Sőt,elszomoritott. Mint ahogy a közmondás mondja : „A szegény embert még az ág is húzza!”.És talán,éppúgy mint a tanitómesékben,itt is megvolt a tanúlsága.És én egy kissé átvitt értelemben az állatot egy testvérrel,rokonnal is be tudnám helyettesiteni.Lehet,Margitka nem igy gondolod,de legelső gondolatom ez…És korunk előrehaladtával,gyűlnek a veszteségeink és egyre gyakrabban jönnek elő a fiatalkori emlékképeink. Gratulálok,Margitka,nagyon tetszett!Biztosan még sok rejtett „kincsed” van a tarsolyodban,osszad meg minél több emberrel! 2017 aug.29