Panaszkodunk, panaszkodunk, és a temetők üresek – mondta hajdan egyik kolléganőm. Mondását egy Kolozsvárt megjelent könyv juttatja eszembe. A címe: A román nemzetet sújtó átkok. A szerzője három román tudós ember, szociológusok – és nagyon el vannak keseredve. Máris elsiratják azt a dák—római csodát, amit ma egyszerűen románságnak neveznek. A szerzők neve: Nicolae Grosu, Ionel Dănciuc, Vasile Gogonea.

Már az elején ezt olvashatjuk: „Aki lemond a szabadságról a biztonságért, az nem érdemli meg sem a szabadságot, sem a biztonságot, és nem is lesz bennük része.” Ők csak tudják. Szerintük a románság történelme során mindvégig ezt tette – hol a görögök mögé bújt, hol a rómaiak mögé, majd a bolgárok mögé – igen, a bolgár—szláv állam idején -, aztán a törököket fogadta gazdájaként, majd a fanariotákat, később a németeket, oroszokat, osztrákokat, magyarokat, végül a szovjeteket. S az eredmény: a románság lemaradt 800 évvel a civilizált világtól – ugyanis az első román egyetem 800 évvel később létesült, mint az első európai egyetem. A három román szerző panaszolja el mindezt, nem mi találtuk ki.

S a mostani románok is híven őrzik a hagyományokat. „Nem projekteket kívánnak, hanem ámítást.” „Nem kívánnak megoldást, hanem potyázni akarnak.” „Megválasztanak bárkit egy tányér paszulyért s egy pohár cujkáért.” Ezt is a könyvben olvashatjuk. Miként azt is, hogy törvények helyett klánokat kívánnak, sógorságot, komaságot, hátsó ajtót. Ezek segítségével rendeznek el mindent – az új munkaerő alkalmazását, az előléptetést, a beutalást a kórházba, úgy szereznek sírhelyet a temetőben… Hadd, ne folytassuk!

A szerzők népi mondásokat idéznek, mint például: „Pénz a pénzhez, bolha a bolhához.” Vagy azt, az újabbak közül, hogy „Az emberek kapcsolatai olyanok, amilyeneket megérdemelnek.” A románok egymástól is elidegenedtek. Ha rokonokkal vagy a barátaikkal találkoznak valahol, ezt mondják magukban: „Már itt sem szabadulok meg ezektől a nyomorultaktól.” A kocsmaasztalnál pedig, de máshol is, mindegyre azt sóhajtják: „Nincs mit tennünk, ez a helyzet: Romániában élünk.” Meg azt: „Szép országunk van, kár, hogy laknak benne.”

A baj csak az, hogy magatartásukat illetően a románok nincsenek egyedül – sem Romániában, sem világszerte. A magyarok is hasonlóan vélekednek, és hasonlóan viszonyulnak, de a belgák is, meg a franciák is stb. A menyország helyett inkább a pokol vár ránk itt, ezen a földön – tennénk hozzá az olvasottakhoz. A románság sorsa az önpusztítás – írják a szerzők -, ebben pedig a nép választottjai dirigálnak. S a világégést ki dirigálja? A nagyhatalmaknak, a Biztonsági Tanács tagjainak a vezetői, választottjai – tennénk hozzá úgyszintén.

Szinte el is felejtem, hogy augusztus 23-dika van ma. Az önpusztítás egyik évfordulója. Maradjunk ebben…

Forrás: Bukaresti rádió magyar nyelvű adása / Vélemény rovat / 2017. augusztus 23.