Deák-Sárosi László: A költészetté szenvedett élet
Vitó Zoltán Összegyűjtött verseiről
Nem tudom megszokni azt, hogy időnként olyan értékes művekkel és szerzőikkel találkozom, akiket nem tart nyilván a szakma jelentőségükhöz mérten. Több mint elkeserítő, hogy az irodalom gépezeteit működtető szakemberek nem képesek fölülemelkedni a szubjektív benyomásaikon, a személyes érdekeiken és a lezáratlan élet, illetve életművek pozitív megítélési irányba mozdító gesztusának (az ők felfogásuk szerinti) rettenetén.
Vitó Zoltán (sz. 1940-ban) évtizedek óta ír verseket, és publikál. Első verseskötete 1986-ban jelet meg Szegletkő címmel, összegyűjtött, régi és új verseit pedig 2007-ben adta közre. Művei olvashatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban, stílusát méltatta Hegedüs Géza, Urbán-Szabó Béla, egy alkalommal Sipos Lajos, illetve legutóbb Tarján Tamás az Új Könyvpiacban (2008. II. 28.). Ennek ellenére az irodalom infrastruktúrája nem kíván tudomást venni e gazdag esztétikai eszköztárral komponáló költőről.
Vitó nem tagja az Írószövegségnek. Nem mintha ez a szakmai érdekképviseleti tagság adná meg egy író nevét, rangját, de feltétlenül jelzésértékű, ha valaki kimarad ebből a körből. Az is lehet, hogy ő maga sem kérte felvételét, de az ilyen attitűdnek is megvan az oka. Vitó nem tagja a Szépírók Társaságának sem, ez érthető is, hiszen az ő világnézete aligha rokonítható az ellen-írószervezet tagjai többségének a felfogásával. Az Újpesten élő, idén hetven éves költő egyedi szemléletét gazdagon árnyalja hosszas vívódások révén megerősödött keresztény hite. Verseinek ugyancsak fontos tartalmi és felfogásbeli eredője, hogy mozgássérült, élete jelentős hányadát tolókocsiban töltötte. Végtagjai koordinációjában a születésekor szerzett agyi sérülés gátolja, de elméjét, éleslátását, szárnyaló verselését semmi sem fogja vissza.
Formailag nem újító, nem avantgárd vagy eredetieskedő. Mindössze néhány verstípust és formát használ, de azokat költészeti anyanyelveként használja. Leginkább a rímelő formákat kedveli. Rímes, nem állandó szótagszámú versei a nyugatos hagyományban gyökereznek. Tarján Tamás közvetlen kapcsolatot vél felfedezni a Nappali varázslat és Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verse között a formát, a versbeszéd-stílust és a témát illetően is. Az állandó szótagszámú sorokkal építkező versei is a nyugatos lírával mutatnak rokonságot. Gyakori az egyszerű, dalszerű strófaszerkezet mindenféle belső hangsúlyos vagy mértékes tagolástól mentesen.
Például: „Hát elkövetkezett az óra, / hogy e szokatlan indulóra / felétek ím, elindulok.” (Szokatlan induló, 11.) Hangsúlyos tagolással így nézne ki: 1+5+1+2 / 1+1+3+4 / 3+1+4. Időmértékesen: – – u – u – u – u / u u u – u – u – u / u – u – u – u –. Megfigyelhető egy jambizáló lüktetés, de a szövegben találhatók pirrichiusok, amelyek megtörik a jambikus lejtését. A lejtés néha meg is fordul („senki ne legyen, aki ért” – Szokatlan induló, 11.) tehát továbbra sem lehet mértékben olvasni.
Nem problematikus egyénként a jelenség, csak megfigyeljük, hogy Vitó a rímes vereseiben, beleértve a szonetteket is, lemond a szabályszerű megmértékelésről. Ezzel a gondolatritmus prózai szövegtagolásnak ad terepet, de így természetes, gördülékeny lesz a versszövet, igazodik az epikus jellegű, közvetlen mesélői stílusához. Nem ritmizál nagyon pontosan, feszesen, hiszen a közérthetőségre tudatosan törekszik: „a nép nyelvén beszéljek! Ez hűségem kötelme; // Hazám van ott nekem, – / ahol értik a versem.” (Kerekegyháza, 89-93.) Még az a jambusa sem olvasandó mértékben, amelyet címével megjelöl: „gyöp-lepedője is egy facsaró víz” (Áprilisi jambusok, 28.)
Vitó közvetlen ihletője, tanítója, mestere Hegedüs Géza, aki a szonettet kedvelte nagyon. Vitó verseinek közel a fele szonett. Csak a legfőbb formai elemeket tartja be: 14 tizenegy szótagos sor, 4+4+3+3 tagolásban, ölelkező vagy keresztrímekkel. Ezeket a végrímeket általában nem igazítja a jambus vagy más sorfajta lüktetéséhez, nincsenek hím- és nőrím megkülönböztetések. Igényes viszont az összecsengetés, mert leggyakrabban tiszta rímeket alkalmaz („óra – indulóra” Szokatlan induló, 11.); töves morfémarímeket („keserűség – kisszerűség” Szonett, 42.) és tiszta asszonáncokat („nagyot – vagyok” Szonett, 42.). Néha nem áll másból a rímelés, mint azonos morfémákból, a végén raggal (melegítesz – hűsítesz” Nyári hó, 41.), de ölelkező- vagy keresztrímes társításban ez így olvasható, nem szól rosszul.
Többször fellelhető kötött forma az alexandrinnak a rímtelen (Levél Kittyihez – Üzenet a nőkhöz, 82-87.) és a páros rímes változata (Meditáció a fájdalomról, 148-149.) Ez szintén Hegedűs hatása, hiszen ezt a mentor-barát alkalmazta, és elemzőn dicsérte verstani könyvében is. (A költői mesterség, 1992. 3. kiadás)
A szonettekben ugyan kevésbé, de a hexametereiben Vitó ismeri és használja a szabályos időmértéket. A szöveg természetes lejtését és elrendezését a lehető legpontosabban megtartja. „Testvérem! Te vagy az?! Miklós! Ó, hányadik éve / álmodom én erről és mégis olyan hihetetlen” (Első ecloga, 72-77.) E formai törekvésben követendő példája szellemi és érzelmi rokona, Radnóti Miklós, akit meg is szólít az Első eclogában, vele folytat képzeletbeli párbeszédet.
Tartalmilag öt fő csoportra oszthatók a versek. Az lírai elmélkedések elsősorban a korábbi időszakra jellemzőek (Szeptemberi fohász, 28-29, Sóhajok, 29-30.). Ezeknél gyakoribbak az elődökhöz, élő pályatársakhoz, ismerősökhöz, illetve barátokhoz címzett opusok. A szerelmes verseknek és az alkalmi verseknek is vannak megszólítottjaik. A kategóriák közt vannak átfedések, mert egyes szerelmes versek egyben alkalmiak is, és több csoportot átsző az istenes versek tematikája.
A személyesség, a közvetlenség erős tartalmi és stiláris jellemzője Vitó költészetének. Talán ez a legfontosabb, közvetett üzenete is a szerző munkásságának. A címzettet, az olvasót maga mellé emeli, vagy eleve egy szinten állónak tekinti magát vele. Ki is nyilvánítja, hogy a címzett nélkül nem is vers a vers: „Te nélküled a vers is csak verés!” (Már nem félek!, 87-88.)
Ebben a személyes közvetlenségben gyökereznek azok az írások, amelyek megszólítják közvetlenül vagy emlékezve az élőket és az eltávozottakat. Íme néhány név bizonyítékul: Radnóti Miklós, Hegedűs Géza, Garai Gábor, Vihar Béla, Berzeviczy Gergely, Dr. prof Kaáli G. István (szülész orvos), Dr. Sipos Lajos. Vitó ugyanígy megszólítja szüleit, családtagjait, általában barátait, vagy a csak becenevén említett baráti „Kamá”-t, akitől annak földi élete végén sem búcsúzás címén ír: „Te nyolcvanhét évesen is / (repedezett bordákkal is, / leplezett fájdalmakkal is) / minden áldott nap megfőzted / fiaidnak az ebédet” Nem-búcsú „Kamá”-tól (250-253.)
Vitó hangja mindvégig a szelídséget, a megértést, az elfogadást testesíti meg. Még a hűtlent is megérti, és az Újesztendőtől neki is tud kérni valamit: „alkotónak alkotást, / a hűtlennek mindig mást – / adj, Te, Újesztendő… / Hűségesnek az Igazt” (Újévi ráolvasó, 97-98.) Mindössze egyetlen kérdéskörben vállal fel, és mutat ki pörlekedő indulatot. Az értő pályatárs, kollega közömbösségén meditálva vagy – kivételesen – bosszankodva. Ez a szelíd költő és ember felvállalja azt, hogy a közömbös pályatársat epés kritikával illesse. Hozzátenném, a tények ismeretében joggal: „Szép, hogy az írástudás doktora / elhunyt költők emlékét ápolja. – / Az élőknek nem jár semmi vigasz?” (Epés szonett; Dr. Sipos Lajoshoz, 230.) Vitó több versben, rövidebben és hosszabban bírálja Sipos Lajos irodalomtörténészt, aki első verseskötetét még szakszerűen és barátilag méltatta, de utána mintha tudomást sem venne az ő további munkásságáról. Pedig még egy jogos bírálat is jobb lett volna Sipos részéről, mint a hallgatás.
Külön csoportot képeznek a szerelmes versek. A mozgássérült költő nagyon sokáig csak vágyott a szerelemre. Ezt a vágyódást is érzékletesen meg tudta írni. Az első alkotói korszakban a képzelt vagy valós, de délibábnak bizonyult lányok, asszonyok igézete ragadta meg a költő képzeletét. E hölgyeket Mariann-nak, Beának, Kittynek hívják (41-43.) Vitó a képzeletben és elmélkedéseiben együtt érez azokkal, akik már meglelték a párjukat: „hisz’ szikrázón hű asszonyi tettek / labirintusaidból kivezettek” (Mitológia, H. G. második házasságára, 44.)
A Nappali varázslat témája a szerelem, az azonosulás a buszon megfigyelt párral. Egy fogyatékos ember vágyakozása önmagában még nem költészet, de Vitó azzá emeli (itt még) szemérmesen kikerülve a valódi „hibáját”: „Ó, miért nem maradtam én is / növésben alul az átlagoson!; tán megadatna nékem is a kegy… / s egy kicsi lányban vagy asszonyban / meglássam – / a T á r s a m… ” (Nappali varázslat., 63.)
Ha úgy vélnénk, hogy a vágyakozás poétikája erősebb, mint a beteljesültté, akkor kellemesen csalódnunk kell Vitó későbbi írásait olvasva. A benne lakozó férfi meglelte ugyanis álmai asszonyát, akivel már közel két évtizede boldog házasságban él. A vágyakozó verseket visszafele is megerősíti a megtalált szerelem eldalolása.
„Engemet mindenre a Szerelem tanít meg.” Ezt írta még a megtalált és gyorsan elvesztett, hűtlenné vált nővel kapcsolatos tapasztalatait feldolgozván is. A megértés szelídsége a fájdalmat feloldja: „Ó, mivé szegényültél, Te áldott, drága lélek?!”” (Levél Kittyhez – üzenet a nőkhöz, 82-87.) Később, mintha mi sem történt volna, úgy örvend Gabó szerelmének, mint egy kiskamasz.
A feleségéhez, Gabriellához és két gyerekükhöz írt versek címeit nem sorolom, fel, mert ezekből kötetnyit talál az olvasó a gyűjteményes könyv második és harmadik harmadában. Vitó nem szűkmarkúskodott a dicséretben, a lelki és testi szerelem megéneklésében, a kissé szenvelgő és dagályos, de befogadhatóan érzelemmel telített írásokban. Csak úgy szórja a szonetteket és hexametereket Gabónak, nevét többször is megénekli, Gábriel arkangyalhoz hasonlítja, és még arkosztikonba is beleszerkeszti: Neved betűivel (168.)
Egyik legszebb szerelmes verse viszont épp azt a szerepjátékot dolgozza fel, amelyiknek olyan nehéz a hiteles megírása. Gabó azt is szeretné olvasni, hogy az ő érzelmei is őszinték, nem számítóak, mint vélik esetleg mások. A költő ebben a versben beszél a helyzet megírásának lehetetlenségéről, miközben észrevétlenül mégis megírja azt. Gabó kérése (174-177.)
Az alkalmi versek szinte vonzzák pillanat illékony voltát, a belterjességet, de Vitó épp ezekben képes a leginkább általánosító, filozofikus lenni. Ezekben kerül szerves egységbe az egyedi az általános érvényűvel. Gondoljunk csak a Sipos Lajoshoz címzett több epés vagy szelíden intő versére, vagy „Kamá”-ról írt nekrológjára, amelyben a közösségi értékek elvesztésére figyelmeztet: „Naiv népet megtévesztve, / lett az igaznak itt veszte”; „Te nyolcvanhét évesen is / (repedezett bordákkal is, / leplezett fájdalmakkal is) / minden áldott nap megfőzted / fiaidnak az ebédet” Nem-búcsú „Kamá”-tól (250-253.)
Ezek az alkalmi versek és a szerelmi vallomások kötik össze a rész-tematikákat az istenes versekkel. Az alkalmiság lehet a vallomás: Szonett az angyalról; Gabónak (135.) vagy az emlékezés: „egyszerre hallom azt, hogy szól az ének-, / mely dicsérete apám erejének.” (Etűdök apámról, 231-239.) Ezek a meghitt, megrázó és nagyon őszinte vallomások lényegülnek át abban a szakrális érzületben, amelyet annyira erősen átitatott tudatával ezeknek a verseknek az elbeszélője. A követlen, személyes megszólításokon lépdelve feljebb és feljebb közösségtudat lépcsőjén Vitó már egész Újpestet barátjaként vagy családtagjaként fogja fel, és kéri rájuk a fennvaló áldását: „Óvd meg, Uram, Újpestet” (Himnusz Újpestért, 202-204.)
A hitben való megnyugváshoz Vitónak nagyon hosszú és rögös út vezetett. A kételkedő, perlekedő és a bolondozó rímfaragó attitűdjével kezdte. Ám ezen a kételkedésen, bolondozáson mindig túlmutatott valami remény, szándék, „merés”: „Bolond ajkán bolond a nóta, – s mer” (Bohóc ének, 68-69.)
A mozgássérült költő még a szenvedés kénytelen elfogadásában küzdött a megvetés ellen, egy kisebb, nem kért és nem óhajtott krisztusi szerepet kapott: „Az apám örömében / születésem felett / az udvarunkban egy csepp / olajfát ültetett…. / Utódal: Keresztanyámnak én / keresztfia vagyok; / pazar játék, hogy én a / „kereszt” Fia vagyok; // azazhogy én vagyok / a ’Fiú’ a kereszttel, / kit minden kín marasztal – / és nem ereszt el…” (Húsvétoló ének, 70-72.) Ebben még érezni az iróniát, ám közben a szerep nem önkéntes, de mégis-elfogadását is.
Vitó még vitatkozik, mondhatni kissé haragosan a pénz imádóival, akiket önmagához hasonlóan szegénynek vél, akinek hiányzik valamije. Neki a szabad mozgáshoz az ép mozgószervei, az anyagi világ szolgáinak a lelki hallás és a látás: „igazán ők „szegények”, – / … voltaképpen „sorstársak”: / süketek és vakok. … // Csak gyarapodni kéne, / s nem kizárólag pénzbe’ / látni a leendőt;” (A panaszok könyvéből, 240.)
Ez még nem az igazi elfogadás, a megbocsátás szintje. Szinte érzi is, mert utal vétkeire, amelyet nem nevesít pontosan: „Vétkeim tán nem főbenjárók” (Levél gyóntatómnak; T. P.-nek; 243-244.) Aztán a várakozásban és a sokára megtalált szerelemben megedződve nagyon erősen megélheti és tovább sugározhatja a hitét.
Az egyik legerősebb verse, Az inaszakadt könyve lehet olyan vitorla, olyan húzóerő, amelyet Tarján Tamás még hiányolt a gyűjteményes kötetből, pedig benne van: „38. [egység]… Ó, Uram, ha lehet, / adj nékem Társat, – ki így is szeret!” (Az inaszakadt könyve, 154-159.) Ebben, a szinte apokrif iratig mélyített és stilizált áldialógusban a költő elképzeli, hogy visszamegy a Bethesda tó mellé, ahol a harmincnyolc éve váró embernek megadatott a lehetőség, hogy meggyógyuljon. Vitó Zoltánnak pedig magadatott, hogy megérje az elfogadás, a viszonzott szeretet és szerelem csodáját „inaszakadt”-ként is.
Vitó elérte azt, amit ember íróként elérhetett: költészetté tette a saját életét, és ezt meg is tudta írni másokban is érzelmeket kiváltani képes módon. Ha ebből a perspektívából nézzük, már mellékes is, hogy számon tartják-e őt az irodalmi kanonizációk profán papjai és közönybetyárjai; teljesen mindegy, hogy Vitó tagja-e az Írószövetségnek vagy az ellenlábasának; és elismerik-e a munkásságát valamilyen állami díjjal, vagy sem. Az ő élete költészetté vált, és ebben ő megkapta a megfelelő visszajelzéseket a barátaitól, a múzsáitól. Sőt, még a szakma is annyiban odafigyelt rá, hogy a versei elolvashatók a könyvein kívül az interneten – a magyar Elektronikus Könyvtárban is –; és a hetvenéves költőt neves színészek, Kertész Péter és Nyári István mutatták be az ő verseinek elmondásával az Újpesti Kamaraszínházban ez év novemberében.
Ilyen költői élettel és életművel nem túlzás, ha Vitó Zoltán a következőt írja magáról egyik szonettjében, hogy „Az is imádság, ha verset írok” Az is imádság (254.) Ha nem említené, akkor is tudná az olvasó, hogy „ma már, ha olykor egy-egy vágyott célom elérem, / egyre kevésbé hiszem, hogy az enyém az érdem” Ma már (254-255.) Pedig az övé. Is.
Pusztai Péter rajza
2011. január 13. 21:35
2011. január 9-én, vasárnap rövid betegség után váratlanul elhunyt Vitó Zoltán. A Káféban 2010. december 12-én megjelent, fenti elemzést még elolvashatta. Nagy örömmel és lelkesedéssel fogadta.