Minden hazafias szolidaritásom ellenére is kénytelen vagyok kijelenteni: úgy kellett annak a bécsi magyar birkózóbajnoknak, akit a cirkuszi elefánt földhözteremtett! Cseppet sem sajnálom, amiért a haragos állat megfenyítette. A birkozóbajnok, aki szintén abban a cirkuszban lép fel, ahol az elefánt, tréfából paprikásszalonnával kínálta meg és védett helyről jót mulatott megdöbbent és elkeseredett prüszkölésén. Amikor egy hét múlva ismét a közelébe került, a vastag bőre ellenére is érzékeny elefánt megismerte és megbüntette inkollégiális eljárásáért. A paprikásszalonna furcsa propagálója komoly verést kapott az elefánttól. Őszintén remélem, hogy ez a lecke használt neki és máskor majd jobban megnézi, hogy kit kínál meg az egyébként kitűnő, ízes étellel.
Mert bármilyen világnézet alapján álljunk is, egy kérdésben azt hiszem, mindnyájan egyetértünk: elefántnak paprikásszalonnát adni elvetemültség. Az emberek nagy találékonysággal és alapossággal kínozzák egymást és rabszolgáikat, az állatokat, de nem hinném, hogy a kegyetlenkedésekben oly gazdag világtörténelem során már másnak is eszébe jutott volna elefántot paprikásszalonnával etetni. Ennek a nerói ötletnek szerzősége, eddigi adataink alapján, bécsi honfitársunkat illeti, akire egyáltalában nem vagyunk büszkék. Nem ismerjük a multját, nem tudjuk, milyen kapcsolatai voltak más állatokkal, de a történtek után még azon sem lepődnénk meg, ha egyszer kiderülne róla, hogy szegedi halászlét adott egy fókának, vagy szilvásgombóccal tömte tele egy kenguru erszényét. Nyugodtan tehetne ilyesmit, mert a középeurópai törvények nem üldözik komolyan a szadizmus leggyávább fajtáját, az állatkínzást, maguk az állatok pedig nem mind olyan haragtartók és erélyesek, mint az elefánt. (Az idő rabságában, 1935. február 14.)

Folytatjuk