Lőrinczi László: „Csak a szerelem sújtson…” (6)
Huszonegy
Délután felhívta Esztert otthon, és hímezve-hámozva előadta neki az almaügyet. Eszter a meglepetés leghalványabb jele nélkül, türelmesen végighallgatta.
– Ezt te találtad ki? – kérdezte csendesen. – Én… – mondta Róbert még csendesebben. – Nem gondolod, hogy hosszabb távon feltűnő lenne? Róbert csak a torkát köszörülte, nem tudott hirtelenében válaszolni. – Mondd, egyedül vagy? – kérdezte váratlanul Eszter. – Igen…
– Én is… Azt akarom mondani, Róbert, hogy torkig vagyok az ilyen típusú kapcsolatokkal… – Eszter ezt is csendesen mondta. Róbertnek nem is volt ideje egészen megérteni Eszter szavait, és már kattant is a telefon. Azt hitte, megtikkad, ha nem iszik meg rögtön egy pohár pálinkát.
Huszonkettő
Úgy ébredt, mint egy tökkelütött. Ilyenkor jobb semmire sem gondolni. Kint vastagon hullott a hó. „Le kell lapátolnom a havat az erkélyről, különben kitör a botrány a lentiekkel”. De még hevert egy ideig. Olga valósággal futott mellette. Sötétbarna hajához jól illett a néhány ősz szál. Arca elégedettnek látszott a halvány fényben. Eszter mellett egy ilyen pillanatban reszketne a vágytól. Tudta, hogy Olgát is megkívánná, ha a combjához nyúlna, mert mindig így kezdte. Az is lehet, hogy csak egy-két pillanatra, és azután elszégyellné magát. Megsimogatta Olga combját, majd hirtelen a melléhez kapott, és markolászni kezdte. „Ez már így van”, gondolta cinikusan. „A reszketés másnak járna…” A válasz előbb csak egy kis nyöszörgés volt. Róbert folytatta a jó tempójú markolászást. Olga kinyitotta a szemét. – Mi ez? – kérdezte az álomtól még torz mosollyal -, születésnapi ajándék? – Nem várt választ, hanem kiugrott az ágyból és beszaladt a fürdőszobába. Róbert már alig tudott uralkodni magán. Hallotta a vízöblítő zúgását. A gondolatai teljesen összezavarodta, Eszter iránt megvetést érzett. Olga egyszerűen odaadta magát neki. Kezében papírzsebkendőt tartott. – Vigyázz, kérlek… – suttogta. Róbert a párnába fúrta az arcát, úgy ölelte, szótlanul.
Huszonhárom
A havazás tartósnak bizonyult, Róbert irodájában beázott a mennyezet. Reggel arról beszéltek, hogy csak éppen árvíz ne legyen belőle, mint 1970-ben. Később egy kelet-németországi megbízottnak kellett tolmácsolnia a főnöki irodában. A szavak eléggé csikorogtak a szájában. „Többet kellene olvasnom németül”, gondolta lehangoltan. Alig jött ki, a telefonhoz hívták. – Róbert – hallotta az Eszter hangját -, akkor átjössz az almáért? Úgy egy félóra múlva… – Át, át… hogyne – dadogta Róbert. – Akkor viszlát – mondta Eszter nagyon hangosan. Róbert csaknem levegő után kapkodott. Azután rendbe szedte magát, és odament. Eszter egy nehéz, gondosan leborított tasakkal jött ki. Norvég típusú, nagy, tarka pulóvert viselt, a nadrágja most is sportosan be volt gyúrva a csizmájába. Az arcán látszott a friss retusálás nyoma. – Kezedet csókolom… – mondta Róbert, és csak bámult Eszterre. Látta rajta, hogy ez a tekintet jólesik neki. – Három kiló – mondta Eszter köszönés helyett, mint aki nagyon siet. – Holnap is veszek, ha lehet, mert esetleg kifogy… Tessék – és átadta a tasakot. (Róbert önkéntelen mozdulattal előhúzta a szatyrát a nadrágja hátsó zsebéből). Eszter félrenézett. – Nagyon ideges vagyok – mondta -, József miatt… Majd elmondom… De most menj mert dolgom van… Várlak holnap, nem telefonálok. Szia. – Róberttől ismét csak egy szerelmes tekintet telt ki, de Eszter nem láthatta, mert közben elfordult. A haját idegesen hátrarázta.
Huszonnégy
Szerdára virradólag az idő megjavult, reggel kisütött a nap. Róbert fütyörészve ment az almáért. A takarítónővel beizent Eszternek. Más pulóver, más csizma. Magukra voltak a tágas előcsarnokban. Amikor Róbert átvette a tasakot, megszorította Eszter kezét. – Beléd szerettem – mondta halkan. Eszter elsápadt. – Róbert, az Istenért! – lehelte. Megfordult és visszaindult a szobájába, s olyan egyenes volt, mint a gyertyaszál.
Huszonöt
Róbert csak várt, de hiába, mert semmi jelt sem kapott a délelőtt folyamán. Hívás nélkül nem mert elmenni az almáért. Hosszasan ábrándozott Eszterről, kezdte vetkeztetni is gondolatban. Sokat cigarettázott. Délután, későn, miközben az újságot olvasta, Olga bejött hozzá. – Eszter telefonált, hogy elfelejtetted az almát… Egyelőre ez az utolsó adag. Hazavitte! – mondta szemrehányóan. – Menjek el érte? – kérdezte izgatottan Róbert. Ráér holnap is… de intézd el!
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza