I.

Volt egy­szer egy fa. Ott nőtt az erdőben, sok más fa között. Ha eső esett, bol­do­gan fürdött a törzsén le­folyó vízben. Ha szél fújt, ágai vidáman in­te­get­tek a légben. Ha nap sütött, le­ve­lei áhítat­tal itták a fényt. Sze­ret­te az éle­tet az erdőben, jól tel­tek nap­jai a többi fa között.
Egy­szer egy em­ber járt arra, szemügyre vet­te és azt mond­ta:
– De szép ko­ronája van en­nek a fának!

A fa meg­il­letődött. On­nantól fi­gyel­ni kezd­te önmagát. Különle­ges le­het az ő ága­za­ta, raj­ta a lom­bok, ha épp az övét dicsérte meg az em­ber. Ko­ronának ne­vez­te, pe­dig csak a király­ok­nak van olyan. A többi fa is ren­del­ke­zik lomb­ko­ronával, de csak az övére mond­ta az em­ber, hogy szép. Az ő ko­ronája ko­ronább a többinél.
Attól ar­ra­felé különle­ge­sebb­nek érez­te magát a többi fánál. Attól ar­ra­felé nem érez­te jól magát a többi fa között.
Ahogy nap nap után elnézte az erdő fölött átúszó bo­dor felhőket, úgy találta, az ő lomb­ko­ronája is van olyan szép, mint azok. Talán szebb is. A felhők mind fehérek vagy szürkék, az ő ko­ronája vi­szont üde zöld a raj­ta lévő le­ve­lektől. Ilyen színű, ilyen alakú felhő nem száll az égen. Úgy len­ne méltányos, hogy az ő lomb­ko­ronája is ott száll­jon fenn a ma­gas­ban, ne ros­to­kol­jon itt lenn, ta­kar­va a többi fától. Úgy len­ne he­lyes, hogy az ő ko­ronája fen­nebb le­gyen min­den­ki másénál, hadd csodálhas­sa min­den­ki.
Ahogy tel­tek a na­pok, a fa egy­re elége­det­le­nebb lett a hely­zetével, egy­re ócskább hely­nek találta az erdőt. Meggyűlölte a gyökerét, amiért a földhöz köti őt. Meggyűlölte a törzsét, amiért ko­ronáját összeköti a gyökerével. Csak lomb­ko­ronáját érez­te a magáénak, törzsére és gyökerére ko­loncként gon­dolt. Türel­met­lenül várta, jöjjön már egy nagy szélvi­har, törzsét törje derékba, lomb­ko­ronáját repítse fel az égre.
Ám a szélvi­ha­rok­nak másfelé akadt dol­guk, fu­val­lat­nyi sem jött. Ak­kor a fa megkérte a lárvák után ko­pog­tató harkályt, kemény csőrével csináljon ak­ko­ra lyu­kat belé, hogy ko­ronája váljon el a törzsétől. De a harkály ne­met mon­dott. Ak­kor a fa megkérte az odvában ügyködő mókust, éles fo­ga­i­val rágja ak­korára az üre­get, hogy ko­ronája váljon el a törzsétől. De a mókus ne­met mon­dott. Neszét vet­te a do­log­nak a szú, hoz­ta egész ro­konságát, s kéret­lenül is sza­porán rágni kezdték a fa törzsét.
Ad­dig rágták, míg olyan lyu­ka­csos lett a bel­se­je, mint a szi­vacs. De szél még min­dig nem jött, le­he­let­nyi sem. A szúrágta törzs nem bírta tar­ta­ni tovább lomb­ko­ronáját, a fa össze­ros­kadt saját súlya alatt. Lomb­ko­ronája nem felszállt, ha­nem le­zu­hant a földre. Zöld le­ve­lei meg­bar­nul­tak, elszárad­tak, le­hull­tak. A fa ott kor­ha­do­zott az erdő földjén, rost­ja­it a ned­vesség las­san áti­tat­ta.
Arra járt a bútorkészítő, vizsgálgat­ta, de úgy találta, red­ves a bel­se­je, nem al­kal­mas bútor­da­rab­nak. Arra járt a favágó, vizsgálgat­ta, de úgy találta, red­ves a bel­se­je, nem al­kal­mas tűzifának. Arra járt a meseíró, vizsgálgat­ta… talán egy gyengébbecs­ke fa­bulát le­het­ne fab­rikálni belőle, gon­dol­ta …, lett, ami­lyen lett.

II.

Volt egy­szer egy fa. Ott állt az erdőben, sok más fa között. Ha eső esett, bol­do­gan fürdött a törzsén le­folyó vízben. Ha nap sütött, le­ve­lei áhítat­tal itták a fényt. Leg­inkább mégis a sze­le­ket sze­ret­te. Lom­bo­za­ta su­sog­va üdvözölt min­den légmozgást, le­ve­lei lel­ke­sen in­te­get­tek a leg­gyengébb fu­val­lat­nak is. Sok kápráza­tos pil­la­na­tot köszönhe­tett ne­kik. Lenyűgözve álmélko­dott a messziről jött nagy sze­lek meséin, me­lyek távoli vidékek varázsla­tos dol­gairól szóltak. De me­gigézve hall­gat­ta a környék kis szellőinek történe­te­it is. Közeli apró csodákon is jó ámul­ni.
Volt en­nek a fának egy tit­kos vágya, nem szólt róla sen­ki­nek. Sze­re­tett vol­na egy­szer, leg­alább egy­szer az élet­ben felszállni a ma­gas­ba, s csak pörögni-fo­rog­ni-táncol­ni bo­lon­dul oda­fenn a szélben. De tud­ta, számára ez le­he­tet­len. Arra is vágyott, hogy lássa, mi­lyen oda­fentről a világ, saját szemével ven­ni szemügyre az erdőn túli vidékek varázsla­tos dol­ga­it. De be­letörődött, hogy azo­kat ő nem láthat­ja. Amúgy jól érez­te magát lenn a földön, a többi fa között. Számos cso­da adja elő magát az erdőben is.
Ha­nem úgy néz ki, a sze­lek érte­nek va­la­micskét a gon­do­lat­ol­vasáshoz. S nem nehéz ne­kik továbbad­ni sem a meg­tu­dot­ta­kat. Egy na­pon óriási forgószél tűnt fel a láthatáron. Egye­ne­sen az erdőnek tar­tott. Pe­dig napsütéses, felhőtlen volt az ég, vi­har­nak nyo­ma sem látszott. De a sze­le­ket nem a vi­ha­rok hozzák. Ha kedvük tart­ja, a sze­lek hozzák a vi­ha­ro­kat. És a nagy forgószél csak jött, csak jött egy­magában, nem ho­zott vi­hart, nem ho­zott sem­mit. Le­het, vin­ni akart. Bo­szorkányo­sak a forgósze­lek, nehéz be­lelátni a csa­va­ros eszükbe.
Az óriási forgószél szem­pil­lantás alatt ott ter­mett a fánál, könnyed csa­va­rintással gyöke­restől kitépte a földből, s fel­ra­gad­ta magával a ma­gas­ba, na­gyon ma­gas­ra. Ott pörgött-for­gott-táncolt bo­lon­dul az égen a fa, ágai és gyöke­rei va­dul ka­limpáltak a szélben, lom­bo­za­ta el­ra­gad­tat­va zúgott a bol­dogságtól. Ahogy forgás közben lenézett, látta oda­lenn az egész erdőt, látott alant min­den közeli és messzi tájat, min­den vidéket min­den csodájával. Ahogy forgás közben sor­ra el­su­han­tak alat­ta a kis és nagy csodák, egyet­len óriási csodává, villódzó cso­da­gyűrűvé látszott össze­ol­vad­ni a világ. Ő pe­dig ott táncolt, da­lolt, ünne­pelt a körkörös csodák fölött.
Oda­lentről a többi fa elhűlve bámul­ta az égen fesz­tiválozó fát.
− A szégyen­te­len­je − sus­to­rog­tak bosszan­kod­va −, földtől födet­lenül mu­to­gat­ja pucér gyöke­re­it!
− Fa­fejű fa­jankó, fa­bat­ka esze sincs – foly­tatták a sus­torgást dühösen −, ha majd le­esik a ma­gasból, szilánkok­ra sza­kad szét.
De a fa nem esett le. Ahogy be­es­te­le­dett és feljöttek a csil­la­gok, ága­i­val és gyöke­re­i­vel beléjük ka­pasz­ko­dott. A forgószél ab­ba­hagy­ta a táncol­tatását, el­eresz­tet­te. Ő pe­dig a csil­la­gok­ba ka­pasz­kod­va ott ma­radt örökre fenn az égen, ámul­ni a világ csodáin.
A meseíró is ámul, hall­gat. Nem fi­gurázik, nem fa­bulázik.

Forrás: eirodalom.ro