Már csíp a levegő hajnalban. Ma először ébredtem arra, hogy fázom. Becsuktam hát ajtót, ablakot és visszafeküdtem aludni, még csak négy óra volt.
Puha fekhelyem beékelve a magas ágy és egy textillel bevont kanapé közé, jó illatú, hófehér és el lehet benne bújni, ahogy mindig is szerettem aludni, sarokban vagy falnál, szilárd és magasabb tárgyak védelmében. Több párnán fekszem és extra nagy a takaróm is, talán az anyaméhben töltött idő tudatalatti emléke okán fészkelem be magam a textíliákba, talán mint ösztöntől vezérelt préda állat keresek menedéket és nem szeretek nyílt helyen aludni.

Ma megálmodtam az őszt.
Jöttem ki a házamból, élesen sütött a nap, mint itt mindig, kivéve a nyár csapadékos részét. Okkersárgák voltak a kőlépcsők amelyeken lesétáltam a kertig.
Közben meg kellett állnom, mert a távolban forgószelet láttam, ami aztán vándormadarak ezreivé vált szét, majd ugyanabban az agyagos föld színben hirtelen táncolni kezdtek a hatalmas fák, fújt a szél, tökéletes szimmetriában mozogtak a növények.
Más koreográfiával táncra perdültek a buzogányok, közben kinyíltak és borzas fejükről nem hullott ezer felé a szárnyas mag, de átsütött a napfény rajtuk, az őszi, a barátságosan sárgás fényű, aminek ereje már nem éget.
Abbamaradt a vadludak, a fák és a nád tánca, leértem a kertbe, ahol már a holland pázsit fogadott, eső, hideg, sok gyerek és néhány anyuka, akik a kerti játékokon játszottak.
Ott volt a tenger is, de nem az itteni, hanem a hideg és sötét északi tenger Hollandiából, az egyenetlen homokbuckák között növő erős fű -féle növényzettel, az örökösen tomboló széllel és néhány helyidegen, ládákba ültetett vacogó pálmával.
Egy kisfiú németül megkérdezte tőlem, hogy nem baj-e ha használják a játékokat, és én persze feleltem, hogy dehogy, játsszanak csak nyugodtan.
Fáztam, hát hátrább léptem a lépcsőn és akkor megint meleg lett. napfény és agyagsárga világ.
Jött Elemér bácsi a cigány ember a magyarországi táborból, ahová két éven keresztül jártam önkénteskedni, és valamiért angolul kérdezte, hogy minek az a játszótér a kert végében.
Nem tudtam rá válaszolni, azt mondtam, hogy valószínűleg az előző tulajdonos hagyta itt, aztán elbizonytalanodtam, és halkan mondtam, hogy de hiszen nekem is vannak gyerekeim, erre Elemér bácsi jóízűen felnevetett, hogy hiszen azok már egyetemisták és én sem értettem a játszóteret de jó volt kint az aranysárga világban, nem akartam visszamenni a házba mert azt éreztem, hogy be kell kapcsolnom a tévét és megint lőnek majd, jön a vörös háttérben a felirat és az izgatott hangú bemondók, a grafikonok, az elemzők, a sok okostojás, aki megpróbál pszichopata elmebetegek fejébe látni, akik ma valamiért mind rendelkeznek hatalommal és fegyverrel ahhoz, hogy elpusztítsák a világot, ami talán meg is érett erre, ámbár a madarak, fák és a nádas tánca épp az ellenkezőjét üzenték nekem.
Az éjjel is vadászrepülők zajongtak a fejünk felett, és ez már nem álom volt, sokáig hallgattam őket, arra gondoltam, mennyire hazug dolog szabadságról beszélni, amikor olyan fegyverek védik a törékeny békét, amelyeket még csak nem is láttam soha, a védelmünk nem áll másból, mint erőfitogtatásból pró és kontra, különben is eleve nonszensz gondolat a békét háborúval létrehozni és fegyverekkel védeni.
Nem, nem félek. Persze, megkönnyebbülök majd, ha a gyerek már visszautazik Németországba, ahol semmivel sem biztonságosabb, mint itt, tehát illúziót illúzióra cserélek csupán, de valamiért az ember ilyen, nem szeret a nyílt téren aludni és védi az utódait de legalábbis elhiteti magával, hogy egy ilyen világban is osztottak neki lapot, pedig dehogy.

(Szerző következő írását pénteken olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás