Hol volt, ott ne keresd, hol nem volt, ott keresd. Ne ott kutasd, hol virágok illatától bódult a rét, hol suhanó szellő cirógatja a fák levelét, hol napsugár élteti eleven, csacsogó madarak apró kis szívét, hol sebtében a folyam szerelmes csókokat tekint, ne ott hol kacaj hullámzik a házak oldalán, hanem ott hol fák ágai összeérnek sötétségbe borítva a vidéket.
Egyre lejebb osonunk, hol a hangya élelmét gyűjti s lassan a föld alá rejti. Rögöket kikerülve száguldunk a mélybe, oda hova éltető levegő is alig préselődik be. Ott munkálkodik egy parányi népség, nappaluk a sötétség, éjjelük is fénytelenség. Naphosszat ásnak, feszülnek egyre mélyebbre, hogy megleljék végre kincsüket, melynek neve nincsen, de mindenki életét adná érte. Nem tudják mit keresnek, azonban szüntelenül forgatják a földet. Nincs tér, se idő csupán porladozó föld, mely a mindenséget belepi. Árnyalatnyi érzelem se bukkant fel életükben. Ám az évnek egy múló pillanatában megszületett a reménynek egy pislákoló lángja: hófehér, makulátlan bőrbe bújtatva, a gyönyörű arcocskát mézszőke tincsekkel borítva. Szépségét csupán szárnyaló elméje múlhatta felül. Életét nem élhette földtakaró alatt, a magasba vágyott, mi lehet a föld felett? Tán milliónyi csodát rejteget, de ők egyre távolabb kerülnek és talán soha nem érezheti cirogatását a levegőnek. Gondolt egy merészet, nekifeszült s az ég felé lendült. Ásott, ásott egyre fennebb, magamögött hagyva mindazt amit eddig igaznak sejtett. Fáradt kezei alig bírták tólni maga előtt a földet, de nem tántorította el az sem, hogy talán számára ez lesz a végzet. A lány magamögött hagyta a talajt s amint megérezte bőrén a szelet, a pázsitra leheveredett. Szeme cikázott a tengernyi szépségen s nem értette hogy élhette életét vaksötétben. Lénye alig bírta befogadni azt a nagy egészet amit a világ most rátelepedni engedett. Elindult, ment egyenesen előre, lépteit szinte szárnyalni engedte. Ruháit szél szagatta, arcát eső mosdatta, alig tudott ellenállni, napsugár fényétől elrejtőzni. Zsenge bőrét nap perzselte, talpát éles kő sebezte, mennydörgés rettegtette, az egyedüllét rémítette. De mégis meglátta a szépet, pezsgő virágon a zümmögő méhet. Egyszercsak egy magas sziklaszirthez érkezett, alant a tenger hullámai csaltak villámokat az égből s halk dallam szólt az éjből.
Egy hang törte át a homályt s a lány megdermedt, hogy ki lehet itt ilyentájt.
-Mit keresel itt, kislány, alkonyok alkonyán, a világvége ormán?
-Mi vár rám odaát?-a lány tekintete a tengerre siklott s végignézett a tájon amit a holdfény bevilágított.
-Ez itt a két világ találkozása, a tengeren túl az emberek élnek, de tudnod kell, hogy akik elhagyják e vidéket többé vissza nem térnek. A világvége örzője vagyok, hidd el évek óta tudom, hogy ott túl hiába van világosabb a nap fényénél, mégis nagyobb a sötétség mint amiben valaha te a föld alatt éltél. – a fiú szíve egy nagyobbat dobbant, s olthatatlan szerelemre lobbant. Három ugyanolyan ütés és szívük egy ütemre kezdett verni alig tudtak sebességén lassítani. A két fiatal egymás karjába omlott s egy új világot álmodott. A sors terelte őket, hogy kis ideig megleljék kincsüket. Ölelésbe burkolózva érte őket a hajnal. Megérkezett az első perzselő napsugár fülemüle dallal. A szerelem elfeledtette, hogy a lány teste a nap sugarát nem tűrhette. Ez volt az a pillanat, amikor elvesztett mindent ami a sötétségben tartotta, azért, hogy egy kis ideig a fényben lehessen és megtapasztalhassa azt a kincset, amire egész életében vágyott és most néhány foszló másodpercig a magáénak tudhatott, majd elporladt a fényben s köddé vált az ölelésben.
Azonban amint leszállt az éj az égen megjelent egy apró tündöklő kis fény, mely megvilágította szerelme homályban úszó arcát. A lány csillaggá vált, mely sziporkázó fényével bevilágította az éjszakát. Egész életében a fényt kereste, mígnem magában meglelte…