Ahogy azzal sokan tisztában vannak, az OECD tagállamok közül a népességre vetített öngyilkosságok százalékos aránya Dél-Koreában kiemelkedően magas.

Sokáig próbáltam a magam eszközeivel kideríteni, vajon miért. Hiszen napjaink dél-koreai embere egészségesen, jólétben, családban, tanultan, tájékozottan él, gyakran megy nyaralni külföldre és ázsiai viszonylatban még a szabadideje sem kevés.

Ez utóbbi állítás azonban nem állja meg a helyét, erre épp a napokban kaptam bizonyítékot.
Tegyük fel, hogy valakinek papíron 8 óra a napi munkaideje, ahogy itt valóban annyi is. Egy átlag munkavállaló egy héten 2 és fél napot túlórázik. Ezt nem úgy, hogy a szombat és a vasárnap mellé még teremt valahogy fél napot, hanem esténként és szombaton.
Vajon miért teszi ezt? Mert munkája van, el nem végzett feladata, azaz akkor érzi elégedettnek önmagát, amennyiben eleget tett önmaga elvárásainak, és minden tőle telhetőt megtett az általa képviselt cég, állami hivatal vagy bármilyen munkahely érdekében, ugyanis nagyon lojális, tudja jól, hogy a cég jóléte az ő jólétét is jelenti egyben.

Az a szó, hogy „cseszan”, azt jelenti, hogy megtenni minden tőlem telhetőt. És tőlük bizony sok telik. Nemigen láttam még koreait, akit szorgalomra kellett volna noszogatni. Biztos van ilyen ember is, hiszen mindenhol van, de olyan kevés, hogy nekem még nem volt alkalmam találkozni eggyel sem. Egészen kis korukban már megtanulják, hogy mindent, de mindent meg kell tenni, ami telik tőlük, csak akkor lehetnek nyugodtak.
Kár, hogy mindenkinek más az, amire képes, ezért aztán ha meg is tettem mindent, de a másik mégis többet tett, az elégedettség odavan, és a kifejezés azon része, hogy „ami tőlem telik” elhomályosodik, mindenki a legtöbb, a legjobb akar lenni.

Szemben van egy Taekwondo terem. Iskola után nyit, egy, kettő körül. Akkor az edző bepattan a kisbuszába, összeszedi a kisgyerekeket, akik ide vannak befizetve. Edzenek, de nagyon keményen, majd hazafuvarozza őket, és mire visszaér, már hozza is a következő csoportot. Este 12 körül végez, akkor egy, két tanítványával, akik már nagykorúak, leül a terem melletti kis bolt teraszára és iszik. Fáradt, nagyon keményen végigüvölti és taekwondózza az egész napot, hozza, viszi a gyerekeket, stresszel, siet, persze, hogy iszik munka után. Ekkora pörgés után képtelenség csak úgy hazamenni és lefeküdni aludni.
Neki legalább főnöke nincs, a maga ura, de nagyon nagy a konkurencia, sok a Taekwondo terem, olcsók az árak, ha nem elégedettek a szülők és a tanítványok, bezárhatja a boltot és akkor vajon miből fog élni, miből tartja el a családját? Mi ez, ha nem stressz a köbön.

Mostanság televíziós műsorokkal és edukációval próbálják a népet rávezetni, hogy elegendő, amit tesz, nem kell belehalni sem a tanulásba, sem a munkába, de nem könnyű a harcosokat lebeszélni a harcról, nekik az létszükséglet, ezt az országot ők viszik a hátukon. A nem ilyen karakterű emberek egy része aztán persze emiatt frusztrált lesz, eltéved, elégedetlen magával, és aki önmagát nem szereti, az mások szeretetére is képtelen. Aztán eljön az a pont, amikor azt érzi, hogy szégyent hozott a családjára, önmagára, visszavonhatatlan hibát követett el, vagy egyszerűen csak ki akar szállni, mert nem bírja a versenyt a harcosokkal, és valóban kiszáll.

Pár éve létrejött egy lánycsoport. Énekeltek, táncoltat, a Kpop jeles képviselőinek számítottak. Specialitásuk az volt, hogy rugós roller szerű eszközökön pattogtak meghatározott koreográfiára, és bár ezeket a fiatalokat nem a hangjukért szoktuk szeretni, de szórakoztató és profi showt adtak elő. Egy alkalommal az egyik tag bekerült egy egészségvédő műsorba, amiből itt szintén igen sok van, hiszen a sok munkát, fáradtságot és alkoholt valahogy ki kell egyensúlyozni. Ebben a programban elvégeztek az alig nagykorú fiatal lányon egy röntgenvizsgálatot is. Sokszoros, kezeletlen bordatörés nyomait látták az orvosok, egészen megdöbbent mindenki, mintha súlyosan bántalmazták volna. Pedig nem, csak az ugrálás közben, gyakorlás alatt, ami napi 12 óra volt, előfordult, hogy leesett a rugós szerkezetről. Kérdezték tőle, hogy nem fájt, miért nem szólt? Mondta, hogy fájni fájt, de miatta álljon le másik tizenvalahány ember a munkával, mert neki fáj, nem, ő nem szólt, törött bordával ugrált tovább. Ez az együttes már nem létezik, nem tudom mi lett velük, de a kislány viselkedése tökéletes példája egy átlag koreai gondolkodásmódjának munka ügyben.

Családunkban a férjem és a lányom a harcos koreai, a fiam valódi félvér, belőle csak szükség esetén jön elő, én pedig huszonöt éve próbálom őket megérteni és minden bizonnyal így van ez fordítva is. Nekem roppant nagy boldogság látni, hogy a délkeleti ablakban átsüt a nap a szobanövényeimen, igazán csodaszép látvány. Imádom a kis malomból néha beáramló paprika és szezámillatot, boldog vagyok ha finomra sikerül a vacsora, tisztaság van és esetleg aznap még jót is írtam, de nem létszükséglet, hogy másokkal összehasonlítsam magam, hogy mindig, mindenben jobb legyek, hogy az életem egy folyamatos háború legyen amit leginkább magammal vívok, nekik az.

Minden tiszteletem azoké akik így élnek, de színes a világ, belekényszeríteni minden egyes embert ugyanabba a feltétel és elvárásrendszerbe hiba és egyben a társadalom torzulását eredményezi, amit az alkoholfogyasztás és az öngyilkosságok aránya sajnos remekül példáz.

(A szerző következő írását jövő szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás