Sokféle börtön van Itáliában, minden korból, minden kultúrából és mégis mindig egyféle stílben. Ez az első, ami feltűnik: a házak, melyeknek pincéjében a börtönök meghúzódnak, a legkülönbözőbbek, a börtönök egyformák. Az egészen régi római Carcer Mamertinus pontosan ugyanolyan, mint a Velence virágkorából való „fegyintézet” és a reneszánsz-pápák, akik teljesen modernizálták a Hadrián-mauzoleumból lett Angyalvár épületének belsejét, változatlanul hagyták a pincében a börtönt, mely 1500-ban éppúgy megfelelt céljának, mint 150-ben. Az antik börtönök közös sajátosságai közé tartozik, hogy egyiknek sincs rácsos ablaka. Mi több: egyáltalában nincsenek ablakaik. Egyik-másik helyiség alacsony mennyezetén apró, kerek szellőző és világítónyílás, melyen keresztül halvány fény dereng le a felsőbb pincehelyiségből. Egészen alacsony, sötét kőodukból áll a klasszikus börtönök cellasora. Nedves, szűk, kemény barlangok: az egyik fölött korintuszi oszlopok, a másik fölött gót csúcs-ívek, a harmadik fölött szép, nemes reneszánsz homlokzatok…
„Le mie Prigioni” ezt a címet adta klasszikus börtönemlékiratainak a mult században Silvio Pellico, a nagyszerű olasz író és carbonari-összeesküvő. „Börtöneim” – írta jogos büszkeség¬gel, miután alaposan végigült néhány börtönt. A magáénak vallhatta őket, de azért mégsem egészen. Mert nemcsak az ő börtönei voltak azok, hanem mindannyiunké. Szinte közkincsek ma már ezek a börtönök, melyeket a haladás számára építettek vastag falakból. A mi börtöneink ezek, valamennyien valamennyiünké. Az egyikre a Capitolium épült, a másikra a Doge-palota, a harmadikra az Angyalvár. Egyforma börtönökre épültek, a stílus és kivitel változott, az alap mindig a régi maradt. A pince és az emelet ugyanarról a kultúráról beszél nekünk, csak mást mond róla az egyik és mást mond a másik. Ezek a börtönök éppúgy a mieink, mint a remekművek, melyeket föléjük emeltek. Igen, ezek a mi börtöneink. (Az idő rabságában. 1935. november 5., Róma)

Folytatjuk