2004 őszén a Romániai Magyar Szó Színkép melléklete rövidpróza pályázatot hirdetett, amelyre a kitűzött határidőig 117 pályamű érkezett be. A díjazottakat annak idején a Káfé portál is közölte, ezért pár hónapja a Káfé főnix archívumába is átmentettük azokat. A melléklet egykori szerkesztője most rendelkezésünkre bocsájtotta azt az anyagot, amit a díjazottakon kívül a zsűri közlésre érdemesített. Egy részük – a lap megszűnte miatt – itt jelenik meg először. A hangulatos rövid írásokat, jó pár év késéssel, folyamatosan közzétesszük.

*

– Hé, bátyám, hová kíséri a görbebotját?

– Fiam, én már csak totyogok, magamba motyogok, de mámma má nem zsémbelődök, më örülök. Tudod, levelet kaptam olyan igazit, olyan pecsétest. Előbb féltem tűle, fél napomba is belétőtt amíg valahogy elolvastam az apámtól örökölt, szarukeretes pápaszememmel. Nem értettem mindent, mert ugyi ebbe a mai modelles világba má nem úgy értekezünk mint mi akkótájt amikó még mindenki mindenkivel szóbaállott.

Oszt ez a szegény ember aki ezt írta, nagyon meg lehet szorúlva segítség dógábul ha én kellek neki szekértolónak. Má majdnem egy falut eltemettem, de nem emlékszem, hogy vélem ilyen szépen mikó beszéltek, hát még hogy levélben úgy szólítsanak, hogy „Tisztelt uram”. Nagyon jó ember lehet, mert mindenkinek csak jót akar, gyermeknek, fiatalnak, öregnek. Tudod, még az én nyugdíjamat is emlegeti, pedig arra kár a papírt pocsékolni. Hát ezért bíztatom szaporán a kedves sétapálcámat, hogy minél hamarább elérjek a hivatalba, ahun ezt a jó embert oda kő választani ahun majd segíteni tud rajtatok és a maradékaitokon, mert az én kenyerembűl már csak egy-két foghíjas harapás van hátra.

– Hogy hívják a maga levélíróját?

– Hát fiam, úgy, hogy Bartók Béla! Te talán ösmered-é, ugyibá neked nem csak két osztályod van mint nekem, meg még televízijód is van.

– Tudja a bánat, úgysem érdekel éngem az ilyesmi. Kár velük foglalkozni, úgyis mindig a külfődet járják, hogy jól megszedjék magokat, s onnan üzengetnek haza ezt – meg azt, hogy mi itthon mit csináljunk. Azt hiszi én nem kaptam levelet attól a Bélától, de nem rontom a szemem azzal, hogy elolvassam. Vén szamár, mivel tölti az idejét, inkább keresne más időtöltést!

– Én fiam má akkor is mejek, mert ha ő külfődön vagy Amerikába vagy mittudom én hun van, éngem szépen megkért, hogy segítsek, mert én is számítok. Úgy gondolom nem utasíthatom vissza, mert tudod fiam a böcsület az böcsület. Meg osztán nekem má amúgy se sok van hátra, s ha az Úr Isten színe elé kell állják, vagy ha netalán majd ott a túlvilágon összetalálkozunk, mit felelek majd nekik ha megkérdezik, miért nem segítettem. Tudod, ott a hazugságot nem ismerik, s a hazugokat megbüntetik. Hát ezért.