Nápoly és Pozzuoli között van a világ legszebb öble. Zuhog az őszi eső a világ legszebb öblében, a tenger fekete és tarajos. Felhő borítja a Vezuv csúcsát. Valahol messze sötét sziklafok emelkedik ki a vízből: Capri. A közelben kisebb sziklasziget, valamikor Lucullus villája volt itt, most fegyházépület díszíti. Mondják, hogy most nem olyan kellemes a tartóz-kodás a szigeten, mint Lucullus korában. Az öböl mentén halad az autóút. Csöpp falvakon megy át, szürke, vakolatlan düledező viskók között. Rongyos, vézna kis gyerekek nyüzsögnek a sárban, különösebb lelkesedés nélkül. Ugylátszik, nem tudják, hogy a világ legszebb öblében laknak.
…Így mentünk egy sötét, skandináv hangulatú délután a Solfatara felé.
A Solfatara a nápolyiak fiókvezúvja, kisebb, olcsóbb és hozzáférhetőbb, mint a főüzem. Miniatűr-pokol, akkora területen, mint a Szabadság tér. Kietlen hely, forró, bűzös gőzök gomolyognak lyukakból és az üreges föld kong a lábak alatt. Kövek, sár, homok, sehol egy fűszál. Egy helyen felszakadt a talaj: szurokfekete sűrű folyadék – folyékony láva – forr, bugyborékol és füstöl. Távolabb egy kis gödörben, homok forr szárazon. Cseppnyi víz sincs benne mégis olyan, mint forró víz az üstben. Fájdalmasan perzseli a tenyeret ez a homok. Apró földhasadékok fölé tartod kezedet: izzó levegőt lehell rá a föld. Minden göröngy gyanús, fojtott gőzök törnek ki alóla. Forrong minden a föld alatt és a levegőben folyton terjeng a kénszag: a veszély szaga.
Itt él ezen az aláaknázott talajon, egy kis házban, a vulkánidomító.
Nyugodt fiatalember, egyedül él itt. A nyitott ajtón át belátni az egyszobás kis házba. Díván van benne, asztal, rajta levelezőlapok, bögrék, poharak, zsebóra és más békés tárgyak. A vulkánidomító több nyelven beszél, pártjelvényt visel és a turisták előtt bemutatja idomított vulkánját. Mozdulatai öntudatosak, mint az állatszelídítőké. Ostor helyett fáklyát vesz kezébe, meggyujtja és lóbálni kezdi. Pokoli jelenet következik (a szó ősi értelmében pokoli): egyszerre ötven helyen ugranak ki füstoszlopok a földből. Lefogyott erők szabadulnak ki, vadul gomolyognak a láng körül. Az idomító félreugrik, elrántja a fáklyát – eltűnik a füst és látszólag helyreáll a nyugalom. Csak a föld kong fenyegetően és a levegőben úszik alig észrevehetően a veszély finoman kesernyés szaga.
A vulkánidomító pénzt kér mutatványáért. Apró láva- és kénkődarabokat is elad, amiket a szelidített vulkán termel a számára. Őrzi a vulkánt, mely már ősidők óta kialudt ugyan, de azért sohasem lehet tudni. Időnként mindig életjelt ad magáról, tölcsérek nyílnak a földben, kiárad a láva: ezt figyelni kell. Ki tudja, mi jut egyszer eszébe egy ilyen vulkánnak? (Az idő rabságában. 1935. november 20., Nápoly)

Folytatjuk