Máshogy nézem ma a Kolját, Jan Sverák Oscar-díjas filmjét, mint régen tettem. Régen több volt a számban az édes, most több a keserű. Nem mintha nem lenne varázslatos, kedves és szerethető továbbra is, csak valahogy már messze tűnt, hiába van történelmi időszámítás szerint oly közel a rendszerváltás euforikus, „rendezzük végre közös dolgainkat” korszaka, amelyet a Kolja megidéz. Mintha régi filmtekercsen nézné egy elvált, gondokba tört asszony azt a ragyogó mosolyú menyasszonyt, aki még nem sejt semmit… Persze a filmen még mindig szép az a pillanat, csak hát közben az az aljas félrelépett…
Mindig is szerettem a cseh filmeket, van valami fanyar és életigenlő mosoly bennük, ami magasról tesz a világhelyzetre, ahogy a Sörgyári capriccio Pepin bácsija és kalandos lelkű kis sógorasszonya a komilfóra. Valami zavartalan derű – egy XX századi ecloga bukolikus tája ez, ahová alig hallatszik el a külvilág, és ha jön is onnan valaki idillt ellenpontozni, rabjává válik, mielőtt megtenné. Nincsenek „nagy történések” – „csak” a hétköznapok poézisében pulzáló falvak, kisvárosok, ahol az idő csendben csobog, nem áraszt el semmit, és néha szép színes kristályokat forgat a felszínén. Héroszok helyett papucsférjek szöknek át a szomszéddal együtt darvadozni a kispadon, nézni az eget, vagy a kocsmában sört inni hitelbe. A konfliktusok helyi színezetűek és érzelmi jellegűek, – az ambíció nem tartozik a kulcsszavak közé… Hogy ez idealizált világ-e? Biztosan az – jól poentírozott és legtöbbször jó arányérzékkel elhelyezett klisékkel. De legtöbbünk szeretne egy ilyen faluban lakni.
Főhősünk, Frantisek Louka, a pártkegyekből kiesett, szakmailag igen nagyra becsült, ám félrerakott csellista is szívesen lenne ott lakó, ebben biztos vagyok, de az ő élettere Prága – a bársonyos tavasz küszöbén. Mondjuk, neki sincsenek hősi ambíciói – a hatalom elvárásaival is csak azért megy szembe, egyetlenegyszer, mert egy nagy marha, ahogy ő maga fogalmaz. Most aztán a filharmonikusok helyett játszhat krematóriumokban, s miközben a megboldogult koporsója eltűnik végleg, ő az előtte éneklő Klara szoknyáját emelgeti a vonóval…
Amúgy igazi „rolling stone” (gördülő kő) – magánzó, időt szivárogtató, mérsékelt hajlammal a nagy odaadásra, kivéve a zenét. Szoknyákra sem Don Juan-ian szenvedéllyel vadászik, hanem csak amolyan békés megszokással. Pénze sosincs, pedig sírfeliratokat is átfest, és nem emeli közben a mindenhatóra a tekintetét, mondván: „Hová jutottam?” Vágyai igazi „retro”, az „átkosra” jellemzően kisívű vágyak: kéne például egy Trabant. Hogy mire? Erre-arra, leginkább a vidéken élő Mama házának felújításához szállítmányozni. A Mama egyébként jobb időket látott úrinő, aki gyűlöli az oroszokat, és kimondatlanul is neheztel Frantisekre, aki szerinte nem borong ezen eleget. De hát ebből a gyerekéből kell valamit kihozni – a másik, a jobb, értékesebb- érthető módon átigazolt a mesés nyugatra.
Hősünk merész lépésre szánja el magát: érdekházasságot köt egy fiatal orosz nővel, hogy az a szocialista Szovjetunió betonfalaiból kiszabadulva, egy kevésbé szigorú falakkal körülvett ország állampolgára lehessen, s majdan találkozhasson nyugatnémet kedvesével. E házasság ára a Trabant, amivel elégedetten pöfög Frantisek a továbbra is igen mísz Mamához.

Jelenet a Koljából

Aztán beüt a krach: az újsütetű asszonyka egy társasút során az NSZK-ban marad, kicsi Kolja fiát a cseheknél élő nagymamára hagyva. S ha ez még nem lenne elég, a nagymama szívrohamot kap, elhalálozik, s Frantisek agglegénylakásának küszöbén ott áll a szipogó, csak oroszul beszélő kisfiú.
Zseniális alapötlet – és rettentően el lehetne rontani. Van-e nehezebb, mint ebből nem egy százas papírzsebkendőt megnedvesítő könnyes cukros borzalmat gyártani, a „kenyeret és cirkuszt” szomjazó nagyérdemű teljes megelégedésére?… A rendezőnek, aki mellesleg a főszereplő fia, mégis sikerül. Nem arról van szó, hogy nem szorul össze a szívünk a kis Kolja árvaságától számos alkalommal, de a rendezés nagyon ritkán enged két alapvető csábításnak: hogy Kolja rettentően sajnálnivaló legyen, és hogy szentimentálisan találjanak utat egymáshoz. Merthogy mire ide jutnánk, valamin el kell mosolyodni. És ha néha nem – az akkor is annyira „igazi”- mint például amikor esti fürdésnél a zuhanyrózsát telefonként használva „beszél” Kolja a nagyival, hogy jöjjön érte. Néha apróságok ütik szíven az embert, és ébresztik fel benne a felnőtt elemi vágyát megvigasztalni, védeni, ölelni ezt a kisfiút – például amikor a még majdnemismeretlen Frantiseknek a fülét morzsolgatja egy pillanatra – nyilván úgy nyugtatva magát, ahogy ezt az édesanyjával tette.
A bájos komikum egyik alapvető forrása a kommunikációs zavar – a két szláv nem érti egymás nyelvét. Vagyis alapszavakat igen – valami ragadt az „átkos” évtizedei alatt Frantisekre. Ez a kevert nyelv állandó mosoly forrása, bár erős a gyanúm nem annyira ér célba, mint amikor, 1996-ban- a film született, és a felnőtt nemzedék nagy része oroszórákon nevelkedett. Egy „itt van a csimodán (bőrönd)-szerű mondat verbális varázsa ma már nem hat talán annyira, de az, ahogy a „nási” (a mieink) és a „vási” (a tieitek) szavak különbsége az egymáshoz szokásban és tartozásban értelmét veszti, az – azt remélem – igen. Egyébként Kolja is „csehesedik”- a film egyik legédesebb jelenete, amikor a vizsgálótiszt csendőrtegezésben lefolytatott beszélgetésének „aranyoskám” szavát ismételgeti, miközben Frantisekkel hazasétálnak a rendőrségről.
Azért nem kell mindig mosolyogni, és elszomorodni meg lehet – de semmiképpen sem Kolja sorsán, aki felelős, gondoskodó, önzetlen szeretetre képes férfivá szelídítette a „mi kis mérsékelt hedonistánkat”… Szomorkodni például a Mamán kell, aki gyűlöletben él, és nem tudja, hogy az orosz kiskatona nem tehet a világtörténelemről, és nagyon szeretne otthon lenni. A kollektív bűnösség történelmet mérgező gondolkodása ott remeg a szája szélén, ahogy kiutasítja a házából az orosz gyereket, és nem sok jóval kecsegtet azt illetően, lehet-e valaha rendezni dolgokat a két nemzet között.
Ugyanakkor mi másról szólna ez a szépséges történet, ha nem ennek a reményéről? Hogy valójában nincs „nási” és „vási”, csak emberek vannak, akik megtörlik a kisgyerekek orrát, és nem kérdik, hol születettek. Hogy a szeretetnek a nyelve univerzális, és épp ideje megérteni, hogy megbocsátás nélkül nincs újrakezdés. Hogy aki gyűlöl, annak akkor sincs igaza, ha egyébként lehetne.
Ez a történet akkor is megállná a helyét, ha nem oldaná fel egyfajta történelmi happy end-ként a bársonyos tavaszt követő rendszerváltás szabadságot ígérő/hozó megidézése. Mégis jobb így talán – ilyen európai derűvel: elereszteni a kis Kolja párnás mancsát, hogy Frantisek vonóhoz szokott keze után a végre szabadon utazó mama lágyabb tenyerébe csússzon. Hiszen ott van a helye, ahogy a rehabilitált Frantiseknek a Filharmonikusoknál, születendő gyermekének pedig barátnője növekvő pocakjában. Ott születik Ő, a tisztább, szeretetteljesebb Európa. amely majd önvizsgálatot tartva megérti, hogy Kolja és Frantisek összetartoznak…..
Nos, hát ezért vagyok én keserű, hiába olyan édes a Kolja – a gyerek is, meg a film is…

Albert Csilla