Nápolytól Rómáig utaztunk együtt az ismeretlen olasz katonával. Pár órával előbb még Herculanaeumban és Pompeiben mászkáltunk, halott uccák nagy, szürke kövein. Tető- és ablak nélküli házsorok között mentünk az esős, hűvös őszi délutánban. Csupasz atriumokat, ebédlőket és hálószobákat tekintettünk meg, kíváncsian és elfogódottan, mint a lakáskeresők. Herculanaeumban a lelkiismeretes őr megmutatta egy patricius villa patinás illemhelyét, Pompeiban rákönyököltünk egy uccára-nyiló söntés bárpultjára és belenéztünk a mélyesztett tartályba, melyből vagy tizenkilenc évszázad óta nem mértek bort. Ellátogattunk a Vettiusok házába is, megnéztük szép és pajzán falfestményeit. Végigjártuk az egész lefejezett várost, melyben minden épségben maradt, csak a tető hiányzott mindenütt. Steril, kemény és kissé félelmetes volt ez a megdermedt község, melyben csak egészen halkan mertünk beszélni, mint valami múzeumban, temetőben vagy orvosi várószobában, bár szebb és szuggesztívebb volt, mint ezek.
Szemben ült velünk a fapadon, erős öklére hajtott fejjel. Fölötte a csomagtartóban tornyosodott egész felszerelése. Sovány, fekete, latin fiú volt és hamarosan megbarátkozott velünk. Cigarettával kínálta meg feleségemet és elmondta, hogy szabadsága lejártával visszautazik ezredéhez egy északolasz városba. Személyvonaton megy, két éjszakát fog a fapadon tölteni. A mi utunk iránt érdeklődött és mikor megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, elgondolkozott. Általában, sokat gondolkozott és aránylag keveset beszélt. Az olasz munkásoknál és parasztoknál hiába keressük azt a könnyed bőbeszédűséget és kissé lelkes önbizalmat, melyet a világ, az olasz polgárság egy rétege után ítélve, az egész fajta sajátosságának hisz. Ez a katona is, mint általában a „popolo”, a nép emberei (hacsak nem idegenvezetők), eléggé kevésbeszédű, de nagyon szívélyes volt, rögtön szolidaritást ajánló és kérő. Egy nép szociális érzésének legjobb próbaköve a vasúti utazás: zsúfolt vasúti fülkében, különösen késő este, csak nagyon kevesen tudnak segítők és együttérzők maradni. Ez a fiatal katona, mint minden olasz munkás, akivel találkoztunk, itt is megmaradt szociálisnak.
Lehet, hogy nemsokára Afrikába kell indulnia az ismeretlen katonának és az sem lehetetlen, hogy egyszer majd igazi Ismeretlen Katona lesz belőle az abesszíniai határon. Furcsa elképzelni róla, hogy gyarmati érdekei vannak és furcsa elképzelni, amint valami forró, trópikus sziklán fekszik félrebillent fejjel, ugyanúgy, mint itt a vonaton és mégsem egészen úgy. (Az idő rabságában. 1935. december 17.)

Folytatjuk