Érdekes könyv került a kezembe: Schodel Rozália, az első drámai „dalnoknő” életéről, pályájáról Benyovszky Károly tollából. A könyv 1927-ben jelent meg Pozsonyban. Bemutatja, az operaénekesnő életén keresztül, hogyan születtek meg ott és később Pesten is az első magyar dráma-, vagy inkább opera-előadások, a német színjátszást lassan-lassan kiszorítva. Egy hőskornak vagyok a tanúja. Az akkor még kizárólag németajkú előadások mellett hogyan nyertek létjogosultságot az akkor még sehol nem lévő magyar nyelvű színi-, illetve operaelőadások. És ebben Shodelné Klein Rozáliának oroszlánrésze volt.

Kolozsváron született 1811-ben, csecsemőként fogadott szülei nevelték, később taníttatták, felfedezve különleges érdeklődését az éneklés iránt. Már Kolozsváron nagy sikereket ért el, később került, immár férjével együtt Pozsonyba, ahonnan valóban elindult világhódítói útjára a dalnoknő pályája. Továbbképzéséhez Bécsbe költöztek, ahol szavalást és drámai éneklést is tanult a konzervatóriumban. Hamarosan szerződést kínáltak neki, ami három évre oda is kötötte. Majd körútra indult Németországba, és rövid idő alatt a legdrágábban megfizetett dívája lett műfajának. Fellépett Párizsban, Londonban, Hamburgban. Gyermekei Kolozsváron nevelkedtek, mialatt ő a világot járta. Jótékony célú előadásokon is gyakran énekelt, Kolozsváron, Pesten. Erdélyben pár hónapot tudott csak tölteni, meghívásai minduntalan elszólították. A pesti Nemzeti Színházban első fellépése a Norma volt. 1840-ben a kor színészeinek népszerű kirándulóhelyén, az akkor Viharbükknek nevezett fánál elénekelte Bellini  nagyáriáját, aminek hatására azóta Normafának hívják a fát és a helyet. Pesten Déryné Széppataki Róza volt a vetélytársnője, akitől Schodel Rozália életének, szokásainak negatívumairól értesülhetünk. Mennyi pletykát köszönhetünk a művészi féltékenységnek! Sikereinek árnyoldalairól tudomást szerezni legbiztosabb forrást jelenti a mellőzött pályatárs tudósítása…

Barabás Miklós festménye a művésznőről, Szilágyi Erzsébet szerepében (Wikipédia)

„Semmi kollegialitás nem volt benne, partnereit sokszor nyílt színen hozta zavarba, így tette többek közt Felbér Máriával is egy „Norma”-előadás alkalmával. Felbér, aki Adalgizát játszotta, már a próbán észrevette, hogy Schodelné nem úgy énekel egy dalt, amint az írva van. Meg is kérdezte tőle: „Asszonyom! Estvére is így fogja énekelni ezt a helyecskét?”
A kettősdalról volt szó, amit Norma együtt énekel Adalgizával. „Ha kedvem lesz, úgy fogom énekelni – mondja Schodelné — mint írva van, de ha nem lesz, hozzám ne kösse magát, énekelje, ahogy tetszik.” Szegény Felbér, ő nem gondolta, hogy este sem énekli ezt a helyet. Felbér felénekelte dalát, amikor a duettet énekelték s így természetesen zavarba jött s megállt. Schodelné is ott állt összetett kézzel, kiegyenesedve s szánalommal tekintett le az „áldozatra”.
Schodelné önző viselkedését senki sem merte szóvá tenni a Nemzeti Színháznál, sőt még mindenki igyekezett szeszélyeihez alkalmazkodni. Az intézet vezetői is inkább tűrték zsarnokságát, minthogy összeütközésbe kerüljenek a dédelgetett primadonnával. Ezt igazolja Déryné esete is, aki a következőkben emlékszik meg sérelméről: „Most már én is betanultam Beatricet — írja — hogy ha majd előveszik, legyek készen rá és mondhatom nagy kedvvel, alig vártam az időt, hogy fölléphessek benne. Schodelné a többi operák között ezt is adta. Ezen operába van egy igen szép magándal, mit én passzióval énekeltem s midőn egy helyre értünk a tanuláskor, hol egy hangjátéka van, mit a szerző írt oda s tehát szépnek kellett lenni; nem volt magasabb, csak a magas C-ig, de azt Schodelné szerette mindig kikerülni, lett légyen az magándalokba, vagy kettős dalokban, ő olyan helyen két hanggal lejjebb csinált egy kis tetszés szerinti trillácskát. Azért az nem rontotta el ugyan az egésznek a hatását, de már én csak úgy szerettem énekeim, ahogy a szerző írta egy magas szoprán számára, én még csak egy hangot is sajnálva hagytam volna ki abból, ami ott megírva volt, ha osztán azon hang körül járva, csinálhattam egy kis kitérést annak a szépítésére, azt már megengedtem magamnak — miként a Szevillai borbélyban is cselekedtem az első áriában, amely mindig megkapta a maga tetszését. Midőn tehát azon helyre jöttünk, ahol Schodelné lejjebb szállította a hangot, én úgy kívántam egész valóságában énekelni, mint írva volt, egészen föl. Erkel a nagy hangmester megáll —neki egy kicsit szokása volt, olykor félrenézni, szemét egészen a zongorára szegezve, de a világért se nézett volna az emberre! — s mondja: „tudja mit? Ne csinálja ezt a maga valóságába, hagyja úgy, miként Schodelné magának leszállította”. „Én? kérdem, hát miért cselekedjem én azt, midőn teljes birtokában vagyok hangomnak s nekem azt könnyű énekelni.” „De csak kérem, most az én kedvemért cselekedje meg, ne énekelje úgy, ahogy áll, hanem maradjon így, ahogy már leszállítva van az az egy-két hang.” „Ez nagyon furcsa kívánság kegyedtől, mondám, egy kissé neheztelve. Hát miért titkoljam el, hogy hangom van? Legalább az okát mondja meg.” „Most nem mondhatom … Csak énekelje így.”
Ez az állapot nagy elkeseredést szült a Nemzeti Színház művészei között; a legjobb színészek is megunták ezt az örökös veszekedést, vidékre szerződtek. Így távozott Egressy Gábor, Lendvay és Telepy a színház kötelékéből, de mindhiába: Schodelnével szemben tehetetlen volt mindenki. Diktátora volt ő az intézetnek első fellépésétől kezdve s azzá maradt mindvégig.”

Mialatt olvastam, arra gondoltam, mivé is leszünk, mi színészek, az utókor számára. Enyhe avas ízt éreztem a nyelvem alatt. Pedig micsoda korszak volt, ami a magyar ajkú énekes-, operaelőadások létrehozását illeti! Ilyenek a születések, gondoltam, vajúdunk, mindenféle – már később túlzásnak minősített, de akkor még kialakulóban levő – módszerekkel, ami ma már árnyékot vet a kezdetekre. Pedig anélkül hol lennénk! Kétségtelen tehetségét, egyedülállóságát ki is használta, és a primadonnákhoz illő hisztériákkal lépett fel, vagy mondta le szerepléseit, betegségére hivatkozva. Ami súlyosan nyomhatott a latban, mindig a torkával betegeskedett, ez pedig énekesnél tragédia. És nem is élt sokáig. Korán, már 43 évesen elhunyt.
Túl boldog nem lehetett. Gyermekkorában felfedezett tehetségét későbbi férje, Schodel Nepomuk János vette szárnyai alá, és ígérte meg a kis Rózsa szüleinek, hogy feleségül is veszi, ha felnő. Nem tudom, milyen érzések közt élhetett, cseperedhetett a kislány, de sokat elárul a már házastársi kapcsolatukról, hogy az asszonyka megszökött egy Forti nevezetű zongoraművésszel, – ha hihetünk Dérynének -, akivel több évig éltek együtt, külföldi hangversenyeken lépve föl. Végül Schodel utánament és visszahozta feleségét, és karrierje ezután ívelt igazán fel. Gyönyörű hangja volt, mindenki rajongott érte, ő volt az, aki az opera magyar nyelven való elterjedéséért tehetségével utat vágott a német színpadok, német közönség között.
Aki rögzítette életét, pályáját, hogy ne menjen feledésbe, Benyovszky Károly volt, egyike a 14. századból eredő magyar nemesi család leszármazottainak. 1886-1962 közt élt, író, újságíró, műfordító, színháztörténész volt. Magyar nemzetiségű osztrák állampolgár.
Dicséretes törekvése megőrizni az utókor számára ezt a fényes karriert, Schodel Rozália pályáját, művészetét – sikerült. Csak olyan régi, és ez olyan szomorú. És annyira jellemző a mai mentalitásra, amikor a nem színészek, nem énekesek a színészekről, vagy operaénekes művésznőkről gondolkodnak. Mert a sémák adottak. Mi a hangját már nem hallhatjuk, de biztosan csodás lehetett, különben nem arathatott volna ekkora sikereket. Az allűrjei, a zsarnokoskodása, az uralkodásra való hajlama, és a hatalmával való visszaélése számtalan esetben, amikor kirúgatta azokat, akik neki ellent merészeltek mondani… ma is visszaköszönnek sztereotípiák formájában. Akár művészeknél, akár közönségnél, amikor a művészekről gondolkoznak.
Én sokkal de sokkal kisebb kaliberű színésznőként, csak a hisztis, nagyszájú fehérnépek eljátszásával már kivívtam ezt a vélekedést magamról. Mikor férjhez mentem, nagyon sajnálták őt, milyen házsártos lányt vett el feleségül. Azonosítottak a szerepekkel. Miért is gondoltak volna mást? Hát még ha ismerték volna Schodel Rozália élettörténetét is! Mert ilyenek ezek a színésznők, színészek, művészek – címszóval, beskatulyázzuk őket egy dobozba. És ehhez alapot is adnak ezek a régen megírt, régen élt élet- és művésztörténetek.
Vajon az én munkám is ilyen sorsra jut? Ezt fogom elérni vele? Egy sajnálkozó, avas ízt a szájban, úgy száz év múlva? Miközben az az időszak, nagyszerű, csodálatos életekkel és életművekkel volt gazdag?
Én mégis hálás vagyok Benyovszky Károly színháztörténésznek. Egy művész sorsa, életének különös fordulatai, a pálya különös kívánalmai nagyon szemléletesen, ha tetszik: pletykásan, betekintést enged nekünk abba a korba, amikor ez a műfaj: színház, opera – utat tört magának a magyarok számára. És egy fantasztikus hatású, tehetségű dalnoknő életpályája ismeretével leszünk gazdagabbak.

Nászta Katalin

Az első szereplések

/Részlet/

A fiatal művészpár előtt hamar megnyíltak a pozsonyi előkelő társaság ajtajai. Az öreg Schodel az egész városban közkedveltségnek örvendett, a fiatalokat is megszerették. Schodelné estélyeken énekelt, hangversenyeket adott és kellemes hangjával sokszor és sok embert a templomban ájtatosságra buzdított. Színpadra Pozsonyban lépett először. 1829 június 9-én „Bűvös vadász” című operában Agathe szerepét énekelte mint vendég. az Irgalmasok kórháza javára a városi színházban. „Leírhatatlan volt a’ meglepetés, melyet e’ ritka tünemény tett a´ nézőkre”, — mondja az egyik kritikus. „Az a’ természet kezéből sértetlenül kilebbent tiszta ezüst hang, az a’ lágyság, mellyel a preghierát éneklé mind annyi varázsvessző kéjbe ringató legyintése volt a’ lelkesült közönség érzékeire.”

Ezzel az első fellépésével oly nagy tetszést aratott, hogy másnap megismételte ezt a szerepét. Abban az időben Stöger (Althaller) Ágoston volt a pozsonyi színház igazgatója, aki teljes lélekkel a daljáték híve volt. Ha operáról volt szó. akkor sem költséget, sem fáradságot nem kímélt. És ez az ember már akkor felismerte a kezdőben a fejlődő nagy tehetséget, s első fellépése után azonnal szerződésre akart vele lépni, s magával akarta vinni Klagenfurtba, ahová másnap társulatával utazott, de Schodelné most még nem érzett hajlandóságot a színészet iránt, miért is ajánlatát visszautasította. 1830 húsvétvasárnapján, a pozsonyi színházban rendezett jótékonycélú hangversenyen Schoberlechner, Schnitzer, Gross Frigyes, Trochlinger, Schmiedel, Holz, Geissler, Röhrich. Feigel, Hauer és Schauf k. a, társaságában működött közre óriási tetszés mellett, az 1830-i országgyűlés alatt pedig több pártfogója és barátja biztatására a maga részére adott hangversenyt, mely ..zsúfolásig tömött teremben legfényesebb sikerrel koszorúztaték”.
Ezek a páratlan sikerek azonban mégsem kábították el a fiatal művésznőt. Úgy ő, mint zeneértő férje is jól érezték, hogy még mindig tanulásra van szüksége, felment tehát Bécsbe, ahol egy esztendeig a szavalást és drámai éneklést tanulta a konzervatóriumban. A császárvárosban Kreutzer Konrad hangversenyében lépett fel először nyilvános helyen s ez alkalommal egy áriát énekelt, mellyel „a hangversenyt kegyes jelenlétével megtisztelő felséges anya-császárnénak megelégedését nagy mértékben megnyeré”.
A Kärnthnerthortheater igazgatója még aznap, azaz 1833 május 1. délutánján szerződést küldött neki, amellyel három évre lekötötte magát színházához. Első szerepe Boildieu „Felfordult útikocsi” című operában Eliza volt s bár a bécsiek által annyira istenített H e i n f e t t e r Sabina volt a vetélytársa, mégis „riadó” tapsokban részesült. Ebben az időben végezte el az olasz iskolát is. Egy évvel később művészkörutat tett Németországban. A berlini királyi operában három hét alatt tizenkétszer lépett fel. Amikor távozni készült a porosz fővárosból, a királyi ház tagjai kívánságára még egyszer — ezúttal három hét alatt nyolcadszor — kellett énekelnie Bellini „Montechi e Capuletti” operájában Julia szerepét. A berlini kir. opera élte végéig tartó szerződést kínált neki, de bécsi kötelezettsége miatt azt nem fogadhatta el. Hatalmas és befolyásos pártfogói Bécsben tizennégy havi szabadságot eszközöltek ki számára s így mégis lekötötte magát egy évre a berlini operához. 3000 porosz tallér volt a tiszteletdíja s minden fellépésért külön 3 tallér tiszteletdíjat kapott. Amikor a szerződés végéhez közeledett, a berlini opera 4000 pengő forintot ajánlott fel a
bécsi színháznak, ha Schodelné szabadságát meghosszabbítja, de a bécsiek az
ajánlatot nem fogadták el és így kénytelen volt visszatérni. De mielőtt még visszatért volna, Hamburgban énekelt 12 szerepet; s ott minden fellépéséért 20 Louis d’or-t kapott. Amikor 1836 tavaszán bécsi szerződése lejárt, a Josefstädter Theaterben énekelt 12 vendégszerepet, majd ismét külföldre utazott.”