2. rész

Tíz év múlva

Azóta sok idő telt el. „Lelkem-maszkurámból, Vitéz Péter-Vitéz Pálból” nagyfiú lett. Nyolcadikos, felvételezik a kilencedikbe. Továbbra is az én egy szem fiú unokám maradt. Samu a neve, de én egyedül kivételesen becézhetem úgy ,ahogy nagymamai szívemnek jól esik. Hadd legyen a kettőnk titka. Bármikor jön, bármikor meglátogat, egy picike napfényt egy kicsi örömfénysugarat hoz öreg otthonunkba, életembe.
– Mama, beszélgessünk!- mondta a minap.
-Miről lelkem?
– Amiről szeretnél.
– Magam sem tudom mi az oka, de ma egy kicsit szomorkás vagyok. Hírtelenében egy régi történet jutott eszembe:

…- Kezit csókolom édösapám, ne haragudjon, hogy…- kezdtem. – No, idefigyelj te leánka! – fojtotta belém a szót. Elévette lajbija zsebéből régi zsebóráját, aminek nem volt fityegő lánca csak egy ezüstös színű csattanós fedele. Homlokán, hirtelenében esszefutottak az apai szigor ráncai, ahogy ránézett a zsebórára. -Hm…hm…, egy cseppecskét elkésél.
– De edösapám,…
– Nekem te ne magyarázkodj! A te apádnál, nálunk, ez nem ér semmit, nem szokás. Vártalak. Az időt vetted el tőlem,a legböcsüsebb kincsem tevéd tönkre. Meghót. Nincs. Imá eltemedhetöd örökre.
– Megígérem edösapám, hogy ezentúl…
– A mi fajtánk szavatartó ember. Ígérni sokat löhet de az ájja es meg a helyit. Jól vésd eszödbe, hogy eszerint élj és cseleköggy! – szükszavúan hosszan legyintett apám. Visszacsattintotta az óra födelét, és bédugta lajbija zsebébe. És a gyermek, a fiú, nem szólt egy szót sem . Hosszasan megakadt a szeme a falon dédapja fényképén.

– Úgy érzem, semmit nem változtam, maradtam, aki voltam. Ja, de mégis történt velem valami. Elteltek felettem az évek. Meghajlok éveim súlya alatt. Az én koromban már jólesik az odafigyelés, néhanapján egy-egy telefonhívás vagy egy rövid látogatás. Megígértél valamit. Megfeledkeztél róla, pedig nagy örömet szereztél volna vele. Légy szavad tartó ember! Amit megígérsz pontosan betartsd! Így válik belőled egy igazi értékes, hitelképes,érett felnőtt, ahogy azt dédapád elvárná tőled!
– Ne haragudj, mama. Tényleg megígértem neked valamit. Egyedül, anyja segítsége nélkül nehezen megy.Neki pedig nem mindig van ideje. Ígérem, hogy majd megoldom valahogy.
– Hát, majd egyszer… talán…? – zártam le magamban és benne is a gondolatokat.

Szokásos módon búcsúzott. Összeméretkeztünk, majd esetlenül szorosan átkarolt.
– Úgy megnőttél , szinte félek
már a válladig sem érek.
Te csak nőjj és tanuljál
nagyon büszke leszek rád!
Fogd a kezem vezessél,
most rajtad a sor , segítsél – mondtuk, a már jól ismert sorokat.

– Ne búsúljatok mama, tata! Ügyelek én rátok! Titeket én soha el nem hagylak!… – és átlépte a küszöböt. Kettesével vette a lépcsőfokokat,… ugrálva ment le a harmadik emeletről. Kihajoltam az ablakon. Felnézett. Integetett. Én pedig hosszasan bámultam utána, míg el nem nyelte a kanyar. Törékeny, leheletfinom szívem repesett az örömtől, akárcsak a levegőben szálldosó színes buborékok.