Ez a kilenc év azért érdemel külön fejezetet a Koreáról való írásaim hosszú sorában, mert meghatározó, és mert megmutatja, hogy egy reménytelennek tűnő helyzetből hogyan lábal ki egy generáció, amelyik már sem a háborút, sem az éhezést nem ismeri közvetlen módon.

A történet úgy kezdődik, hogy hatalomra kerül a konzervatív párt, az elnököt Lee Mjang Báknak hívják. Rókaképű figura, de karizmatikus, erős vezető és technokrata, rengeteg ésszerű és fontos infrastrukturális beruházást visz végbe. Okosan korrupt, nem lehet rábizonyítani semmit, amit épít, azt jól építi, a nép elégedett, Koreában nyugalom van és bőség, a GDP egyre csak emelkedik, unalmasak a hírek, mintha nem történne semmi. Az ellenzék ugyan nagyon dühös és folyton folyvást rendkívül súlyos vádakat fogalmaz meg, de ezt a hétköznapi halandó nem látja át, nem érti, nem érzi, következésképp azt gondolja, hogy az ellenzék dolga, hogy ellenezzen mindent, így nem törődik vele. Elnöklésének vége felé azért már érzi az egyszeri munkavállaló, hogy kicsit nehezebb, emelték az adóját, ellenben csökkentették a gazdagokét, nemigen van óvoda, ha van, az elviszi amit az asszony megkeresne, emelkednek lassan az élelmiszerárak és az egekbe szökik Szöulban a lakás ár, a spekulánsok vagyonokat kaszálnak egy, egy eladáson. Megnyúlik a munkaidő, fizetik ugyan a túlórát, de nemigen lehet lemondani, elkezdik elküldeni az ötvenes férfiakat a munkahelyeikről végkielégítéssel, a fiatal diplomás olcsóbb és a cégeknek így jobban megéri. A szakszervezetek ereje csorbul, a munkáltató kiskirály, élet és halál ura a munkavállaló felett. Mindazonáltal ez alattomosan és lassan kúszik be a mindennapokba, a televízió remek műsorokat és drága filmeket sugároz, csodaszép ingyenes sportlétesítmények nyílnak minden bokorban, azt a kevés szabadidőt remekül el lehet tölteni, az emberek nemigen hibáztatják az elnököt és a mögötte álló konzervatív pártot, azt gondolják, hogy nehezebbek a körülmények, de hiszen itt ennél csak nehezebb volt, a gazdasági mutatók szárnyalnak, kölcsönt adnak a bankok szinte „hozomra” is, olyan nagy baj biztos nem lehet.

Letelik az öt év, és Lee elnök tiszteletteljesen vonul vissza, itt ugyanis nem lehet duplázni, majd előkerül a semmiből Pák Kün E, Pák Dzsong Hi diktátor hatvan éves lánya, akit egy piacon még meg is sebez valaki az arcán kampány közben, de ő hősiesen, miután összevarrták a sebét, már megy is vissza a vidéki kisvárosba kampányol tovább. Ez több, mint remek húzás, ugyanis apuka ugyan ott felejtette magát a hatalomban, amiért aztán le is lőtték, de mégiscsak ő rakott minden ház tetejére a rizsszalma helyett kék bádogot, vezettette be a széntüzelésű kályhákat, építtetett mindenhová rendes wc-t és az első autópályát meg az első autógyárat is ő hozta létre. Megszüntette az országban az éhezést, nagyságrendeket ugrott az emberek életminősége, ugyan melyik felpuffadt hasú, kórosan sovány gyermek szülei tették volna szóvá a demokrácia hiányát, mikor tetőt kaptak, fűtést, higiéniát és ennivalót. Pák Kün E tehát ennek a legendás, modern kori országalapítónak a lánya, ami máris bőven elegendő az apuka hatalmát átélt időseknek, hogy szimpátiával figyeljék a konzervatív párt színeiben feltűnt finom vonású, törékeny és intelligens hölgyet, aki folyékonyan beszél öt nyelven, Franciaországban tanult, roppant művelt, csendes és nagyon szépen fejezi ki magát, csodásan mutatnak rajta a ruhaköltemények, mégis mindig szerény és visszafogott, a korabeli nőideál tökéletes megtestesítője, a nagymamák és nagypapák le vannak nyűgözve.

Mire kiírják a választásokat, a fiatalok azonban már egyre elkeseredettebbek, hirtelen minden még nehezebb, a koreai tulajdonú multik, amit itt csebalnak neveznek, egyre nagyobb kontrollálatlan hatalommal bírnak, lassan leszivárog a korrupció az iskolákba, egyetemekbe is, uram, bátyám kapcsolatok nélkül nem lehet érvényesülni, a Szöul egyetem afféle pártegyetemmé válik, a csebal gyerekek járnak oda, hogy, hogy nem mindegyik roppant okos, különben hogyan kerülhetnének be Korea legerősebb egyetemére? Viszont bizonyítékok nincsenek, csak városi pletykák, fokozódó kényelmetlenség, diszkomfort érzés az emberekben és egyre több munka egyre kevesebb reálbérért.

A választások előtt televíziós vitaműsor van, az elnökjelöltek vesznek rajta részt. Az egyik Pák Kün E, akiről eddig azt sem tudtuk, hol volt negyven évig, de tüneményes jelenség és ugye Pák elnök lánya, a másik Mun Dzse In, a régesrégi ellenzéki, az emberijogi ügyvéd, az ízig-vérig szociálliberális és pacifista politikus, és egy nő, aki valamilyen új alakulatot képvisel, alig néhány százalék a támogatottsága, bevallottan azért jött a tévévitára, hogy Mun Dzse Int a hatalomba segítse, ám konzekvensen, manipulatív módon és roppant okosan ennek épp az ellenkezőjét teszi.

Pár napra rá, Pák Kün E elnök lesz, 51%-kal, míg 48%-ot Mun Dzse In kap. Ez utóbbi gratulál és bocsánatot kér a rá szavazóktól, hogy megmérettetett és kevésnek találtatott, fontolgatja, hogy visszavonul a politizálástól, de nem túl öreg még, végül marad parlamenti képviselő és szorgos ellenzéki.
Az országban döbbenet uralkodik, a tv-vita után mindenki Mun Dzse In győzelmére fogadott. A civilek mozgolódnak, aztán csend lesz hirtelen. Két évre rá elsüllyed a Szevalhó komp, amely épp Csedzsu szigetére tart 370 gimnazistával, 15, 16 évesek. A kapitány részegen alszik, az elsőtiszt egy újonc, belevezeti a hajót egy híresen veszélyes áramlatba Dzsindo sziget partjaihoz közel, az felborul, alig 15 gyereket húznak ki élve, a többi mind a tengerbe vész. Nemzeti gyász és nyomozás következik, Pák Kün E alól ebben a pillanatban kezd el kicsúszni a talaj, az ország végtelenül dühös, a gyerekek halála megbocsájthatatlan, az oknyomozó újságírók mindig az ügyészség előtt járnak egy lépéssel, közben a kimentett iskolaigazgató a sátortábor közelében felakasztja magát, felelősséget érez a diákjai elvesztéséért, holott csak egy utas volt a többi közül. Egy 21 éves diákmunkás kiment annyi gyereket, amennyit csak bír, majd megfullad, van még pár erősebb diák, aki hasonlóan jár el, a partiőrség az életükkel fizető hős fiatalok által kihúzott gyerekeket szedi össze a víz felszínéről, gyakorlatilag egyet sem mentenek ki maguk, vajon ez hogy lehetséges?

Az újságírók nyomán az ügyészség kideríti, hogy a komp egy kiszuperált japán hajó szabálytalanul átépítve, hogy minél több utas és áru férjen bele, de az átépítés következtében annyira instabillá vált, hogy szinte magától is felborult volna, nagyon vihar meg áramlat sem kellett hozzá. A balesetkor a megengedett súlyú árú ötszörösét pakolták bele, a tulajdonos egy keresztény szekta, bizonyos Kuvanpá, amely tagjai elzárva élnek a hegyek között több hektárnyi területen, bio termékeket gyártanak, vezetőik hallatlanul gazdagok és természetesen királyként élnek a birkáik munkájából, akik az üdvözülés reményében csatlakoztak a szervezethez. Ju Bjang An, a szektavezér, az arc nélküli milliárdos, aki a Louvre-ban tartott kiállítást saját fotóiból az újságírók, majd a rendőrség látókörébe kerül. Hónapokig bújtatják a hűséges szektatagok, közben a tévében üzen a politikai vezetésnek, hogy ha ő börtönbe megy, akkor viszi magával azokat is, majd váratlanul megtalálják a hulláját egy egészen más területen, egy paraszt ember akad rá kaszáláskor.

Telik, múlik az idő, de a koreaiak a gyermekhalált nem képesek megbocsájtani és egyre gyanúsabb, hogy a szálak egészen magasba vezettek volna, ha Ju Bjang An nem hal meg, úgy, hogy sem az idegenkezűség, sem az öngyilkosság nem bizonyított, azt mondták, talán infarktust kapott a nagy menekülésben…
2016 nyarán feljelentés érkezik az ügyészségre Pák Kün E elnökasszony ellen. A feljelentés névtelen, de a benne foglaltak nagyon is konkrétak. Utalnak egy informális tanácsadó létezésére, aki nem is létezik papíron, ugyanakkor az elnöknő összes döntését irányítja, korrumpál és korrumpálódik, Pák Kün E a bábja csupán. A nyomozást a hatalomhoz mindig hű ügyészség nem indítja meg csak szeptemberben, sajtónyilvánosság hatására. Kiderül, hogy az eredeti feljelentés csupán töredékét tartalmazza a tényeknek, botrány, botrány hátán, elhallgattatott tévésekről, rádiósokról, közfeladatokat ellátó televíziós csatornák lefizetéséről, hírek közlésének megtagadásáról, a sajtószabadság felszámolására tett kísérletekről. Művészek elllehetetlenítéséről, írók és ellenzéki civil aktivisták megfélemlítéséről, korrupció-hegyekről. Mindennek a tetejébe kiderül, hogy a titkos tanácsadó, és egyben legjobb barátnő Cse Szun Sil apja szektavezér volt, szektáját, mivel törvénytelen volt, bezáratták, de valójában végig működött, ennek a tagja és elkötelezett híve volt Pak Kün E. Időközben a szektavezér meghalt, helyét a lánya Cse Szun Sil töltötte be, ő tette Pák Kün E-t elnökké és gyakorlatilag ő irányította az országot három és fél évig, amíg ki nem derült a dolog.

A koreai társadalom morálisan megroppant, az emberek kilátástalannak érezték az életüket, soha ennyien nem akartak még külföldön élni, mint akkor. Pák Kün E alatt, Lee elnökhöz képest valamelyest engedtek a gyeplőn és a munkavállalók egy kicsit könnyebben éltek megint, az ország tovább gazdagodott, a csebalok törvények és határok nélkül uralták a gazdasági életet, alattomban kifejtve politikai befolyásukat a hatalom gyakorlóira saját érdekükben.
Ekkor elpattant valami a koreai népben, valami ami a türelmük végét jelentette és elkezdtek tüntetni. Ezek a tüntetések már nyomokban sem emlékeztettek a valamikori erőszakos diáktüntetésekre. Nem volt könnygáz, és nem voltak rendbontó tüntetők sem. Babakocsis családok, diákok és egyszerű emberek mentek ki a szöuli hősök terére minden szombat este, nagyjából egy és másfél milliónyian, követelve az elnök azonnali távozását. Szeptembertől áprilisig tüntettek, végig, esőben, mínusz húsz fokos télben, szakadatlanul, mécsesekkel és táblákkal. Nem voltak ellenzéki pártok, de elmentek ellenzéki politikusok is a tüntetésekre. A szemetet összeszedték maguk után minden alkalommal, alkalmi színpadokon zenéltek egymásnak, szervezetlen szervezettséggel megbuktatták a velejéig romlott, korrupt hatalmat.

Előrehozott választásokat tartottak, az elnök a korábbi vesztes Mun Dzse In lett, a bizalmi indexe az egekben, a közérzete a népnek máris hatalmasat javult, bár az intézkedések gyorsan történnek, idő, mire hatásuk érződik majd az emberek pénztárcáján, szabadidejében, életminőségében. Közben Észak-Korea egyre agresszívabb, de mindezt a déliek már megszokták, azt hiszem, elégedettek magukkal és még inkább biztos vagyok benne, hogy teljes joggal, ugyanis az a generáció, amelyik elérte a Koreai Köztársaság első békés és idő előtti elnök-lemondatását, az nem ismeri a háborút, az éhezést, a nélkülözés semmilyen formáját, egy jóléti társadalom többnyire diplomás, fiatal rétege vitte keresztül a mindenen átgázoló, végsőkig elszánt hatalom teljes megsemmisítését, beleértve a csebalok megregulázását is, aminek egyik szimbolikus példája, hogy a Samsung örökös, aki a még élő apja helyett vezette a céget, öt év letöltendő börtönbüntetést kapott, másik négy nagyvállalat elnök-tulajdonosa pedig négy, illetve három évet.

Ez az időszak Korea történelmében egyedülálló, a demokrácia végleges megszilárdulására utal, a sajtószabadság szent tehénné válására és arra, hogy a lustának és számítógépvitéznek nevezett generáció épp olyan állhatatos a demokrácia védelmében, mint 1980 májusának kvángdzsui hősei, csak azóta nagyon sokat változott Korea: ma már nem kell tankok alá feküdni és nem lövik le a tiltakozót gépfegyverrel, elegendő a mécses és a kitartás, ám az is jóval több, mint amit más országok lakói megtesznek önmagukért…  

(Szerző következő írását szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ