Délutánonként különös menettel lehet találkozni a falu keskeny, meredek uccáin. Parasztasszonyok mennek libasorban, lassú, királynői járással. Nagy, nyers kőkocka mindegyiknek a fején. Máskor vidámak, nagyszavúak – most szótlanul, merev arccal menetelnek a nyomasztó súly alatt. Már Gregorovius is leírta ezt a menetet. Amióta csak Capriban házak állnak, mindegyiknek a köveit asszonyok vitték a fejükön. Így szállítják még ma is az építőanyagot. Ma is a női fej a legolcsóbb szállítási eszköz, úgy, mint mikor a pogány Tiberius palotája, vagy a karthauzi kolostor épült. Most egy luxusszálloda új szárnyához viszik a köveket az eleven kariatídok. Szegények itt az emberek. Kövek közt tengődnek, szárazon és majdnem semmiből, mint társaik, a kaktuszok.

Hadihajó járt a sziget közelében és naftával öntözte meg a tengert. Másnap petróleumfoltosan jöttek ki a vízből az amerikai, francia, német, hollandi, magyar, svéd és olasz fürdővendégek. Minden nemzet képviselői egyformán piszkosak lettek a sűrű fekete anyagtól. Valaki – nem tudni, milyen nemzetiségű, – rájött, hogy a növényi olaj eltünteti a foltokat. Percek alatt mindenki ott tolongott körülötte. Amerikaiak, franciák, németek, hollandiak, magyarok, svédek, olaszok szolgálatkészen adták egymás kezébe az olajos üveget és segítettek egymásnak a piszkos anyag ellen. Sohasem láttam még ilyen spontán és őszinte nemzetközi szolidaritást. Nem lehetne ugyanezt, nagyobb vonatkozásokban is? És főleg hadihajó nélkül? (Búcsú az értelemtől, 1937. július 15., Capri)

Folytatjuk