4. HÁRMASBAN

A város mai arcát sem tarkítja semmi kirívó vonás. Mintha a házak egyformasága bizonyos egyöntetű színezetet adna a lelkeknek is. Talán a múlt ez, amely ma is visszahat. Holott a város mostani lakosai nem igen törődnek a múlttal, nem is nagyon kívánják vissza, de a hely szellemét, a genius locit, legyőzni szinte lehetetlen. Brassó földje amúgy is emlékekkel terhes és a belőle kiáradó légkör egyaránt befolyásol embereket és állatokat. Sok minden megváltozhatott Brassóban az évszázadok forgása alatt, de ez az egy: a világgal szemben való lelki állásfoglalás ugyanaz maradt. Brassó ma is a kereskedők és iparosok városa. Józan és tárgyilagos város, inkább hideg, mint barátságos. Egyik itt élő tehetséges szász író szerint az éghajlattól van ez. A hűvös szél, a Nemere gyakorta megborzongatja a brassóiak testét s e hűvösségből és zordságból a brassói ember lelke sokat átvett. De nem szabad elfelejteni, hogy a Nemere székely szél és mint a székelyekben, benne is van valami játékos, tréfáló kedv, valami könnyed megcsillanó mosolygás, amit Brassóban nem találunk. Az itteni lelkekben súlyos tömbként fekszik majd minden érzés. Oly komolyak, oly tárgy szeretők, hogy szinte ijesztő néha. Talán a levegő élessége teszi oly pontosan körülhatárolttá itt a tárgyakat. S a tárgyak éles körvonalait a brassói saját lelkébe is átvetíti. Az elfolyó, megfoghatatlan, vagy homályos dolgokhoz alig van köze. Nem érti és nem szereti az ilyesmit, szívesebben gondol olyanra, ami közvetlen, megfogható és pontosan felmérhető, amit nyugodtan értékelni lehet, mert biztosak vagyunk abban, hogy nem csalódunk. Apró szélhámosságokat Brassó hamar leleplez. Itt nem lehet a lét felületén lebegni és nem lehet színes, törékeny szárnyakkal a fényben röpködni. Ami máshol könnyed bohémség, az Brassóban már erkölcsi hiba, ha nem éppen a BTK-ba ütköző cselekmény. Ha valami nem a talajba kapaszkodik, az már gyanús. Minden, ami biztos és amire számítani lehet, az az ősi és mozdulatlan talajon áll. Éppen úgy, mint egykor Brassó falai, amelyekről pompásan lehetett a Barcaság kék egére tekinteni, de ahol senkinek sem jutott eszébe, hogy e kék levegőben ringatózzék, bár csak gondolatban is. Az irodalom és a művészet is gyanús egy kissé, legalább is nem komoly dolog. Az ember elszórakozik vele üres óráiban. Ha van: jó, ha nincs: nem nagyon hiányzik, de fel sem tételezhető, hogy életet, vagy világnézetet alapíthasson raja valaki. Az igazi ideál a sí-bajnok, a repülő, a nagyiparos. Aki verseket olvas, vagy Isten ments verseket ír, az bizonyára hóbortos ember és vigyázni kell, ha valami üzletet akarunk vele csinálni. Mindazonáltal Brassóban is lehet valaki művész, de ehhez a művészeten kívül, más, komoly polgári foglalkozást is kell választania. Itt a Budapesten, Berlinben, Párizsban és New Yorkban szinte diadalmenettel ünnepelt művész ipariskolai tanár, a költő kereskedelmi hivatalnok és a regényíró szövetkezeti szakember. Esténként átadhatják magukat zavaros és mindenesetre gyanús álmodozásaiknak, de nappal szigorúan és pontosan takaró álarcot kell feltenniök, a munkás és komoly polgár álarcát, amelynek pillanatra sem szabad megmozdulnia, mert egy ilyen pillanatnyi megmozdulásnak kiszámíthatatlan következményei lehetnének. Nagyjában mind a három nemzet ilyen. Csak be kell pillantani egy hétköznap estébe hajló délutánján a Korona kávéház fülledt termeibe, ahol nemzeti különbség nélkül megtalálhatók Brassó polgárai. Itt üzletről beszélnek, esetleg világpolitikáról és az adótörvényekről, de e kávéházban az íróknak nincs asztala és véletlenül sem lehet találni a képeslapok tömegében egyetlen irodalmi folyóiratot. Ez a kávéház a mai Brassó igazi képe, valami furcsa bábeli zűrzavar, amelynek részei széjjelfutnak, mint az elpergő higanyszemek, de együttesen mégis egységbe forrnak össze, amelynek központi vonzóereje a vagyon. Mindnyájan egyformák vagyunk, azaz hogy mégsem teljesen. Engedményt kell tennünk éppen arrafelé, ahol a legtöbb hatalom és legtöbb vagyon gyűlt össze a hatalmat és vagyont komolyan vevő polgárok kezén. Különös dolog az, hogy a józan és tárgyilagos szászok oly igazi és mélyről fakadó érdeklődést tanúsítanak különösen a zene és a művészet iránt. „Ha két szász együtt van, mindjárt négy hangra énekel”, mondják a rosszindulatú lelkek. A kézzelfogható valóság azonban az, hogy Dohnányi és Bartók legnagyobb részben csak szászok előtt ragyogtatták tehetségüket és Nagy Imre, a neves székely festő, ha Brassóban kiállít, nem a magyaroknak adja el a képeit, hanem nekik. A Klingsor, az erdélyi szászok folyóirata, a brassói nagyiparosok áldozatkészségéből jelenik meg és ezek a nagyiparosok a kitartó és sikeres pénzszerzés mellett még arra is ráérnek, hogy például az Erdélyben található keleti szőnyegekről írjanak tökéletes monográfiát és közben maguk is tudós szőnyegszakértőkké váljanak. Az írókat és festőket is tisztelik úgy ahogy, legalább is büszkék arra, hogy Brassó szász kultúrközpont. Már a hagyomány is kötelezi őket erre, ama híres, ősi nyomda hagyománya.

Brassó neves szász prózaírója: Adolf Meschendoerfer

És a hagyományok tiszteletében a szászok mindig erősek voltak. Olyan erősek, hogy a többi nemzetek is elkaptak ebből valamit. Ó, azért a brassóiak mégsem maradi szellemek. A divat változásait például igen élénk figyelemmel kísérik. Közel van hozzánk a főváros és minden, ami új, pillanatok alatt polgárjogot nyer itt is. Az irodalmi divatokat természetesen óvatos rosszallással figyelik, de ami a ruházkodást illeti, nem lehet tartózkodással vádolni őket. És különösen érdemes megnézni az újonnan épülő városrészeket. Az építkezés módja mindig egy közösség, vagy egy osztály egységes szellemének kifejezője és ha most Brassó arcát a legújabb építészeti törekvések változtatják meg, akkor ez kétségtelenül arra mutat, hogy a gondolkozási mód mélységeiben is valami újuló és átalakító megmozdulás kezdődik. A célszerűség és tárgyilagosság Brassótól sohasem volt idegen s ha most az építészetben a kellő térkihasználás, a cicomázatlanság és a levegő vált jelszóvá, akkor ez a jelszó szinte Brassó szellemi talajából fakadt. A Fellegvár északi részén, vagy az egykori városszél puszta mezején kinövő új házsorok a megújuló lélek bizonyítékai. A pesti Rózsadomb hasonló ehhez. Itt-ott még rozzant vityillók, kövezetlen és csatornázatlan szekérutak, de már a domboldal kiirtott fái helyén erkélyes, nagyablakú, élénk színűre festett villák emelkednek és adják meg a mai Brassónak azt a különös jelleget, ami az épen megőrzött múlt és a hatalmas jelen izgató vegyü-lékéből áll elő. Ebben mind a három nemzet egyforma. Egyébként is sok egyformaság van közöttük. Valamikor két, egymásról alig tudó író mondta ki azt, hogy Brassó az a különös erdélyi sarok, ahol leginkább érezhető Svájc levegője. A brassói bennszülött szemszögéből tekintve például az ember háromnyelvű lénynek születik és csak helyenként, a természetnek bizonyos érthetetlen hanyagsága folytán találunk kétnyelvű vagy egynyelvű emberekre. Persze a természet nem hoz mindenkit tökéletesen a világra. Vannak megrögzött, konok szász koponyák, amelyekben hiányzik a nyelvek sokfélesége iránt való természetes érzék és vannak nehezen forgó magyar nyelvek, amelyeken eltöredezik a leglágyabb román szó és a legegyszerűbb német ige is. A szabály azonban az, hogy a brassói ember mind a három nyelvet egyformán beszélje, sőt néha kevésbbé mérges időkben a városi tanács is tudja mind a három nyelvet. De ha az idők zordsága miatt egy-egy nyelvet el is felejtenek, azért még nem felejtik el azt, amit mindhárman egyenlő erővel szeretnek. A sportot például Brassóban sem lehet nyelvek szerint felosztani. Ha leesik a hó, a sízők sok szóbeszéd nélkül is megértik egymást s ha a hó elolvadt, a menedékházakat mindenféle nyelvű kirándulók töltik meg zavartalan barátságban. És ha egyszer Brassóról van szó, akkor az ócsárlók ellen mind a három nyelv egyformán kész a feleselésre, persze ép olyan hevesen feleselnek egymás között is, ha teszem az új autóbuszüzem kezeléséről esik a beszéd. Általában azonban a brassói könnyen megbékül, szívesen tiszteli a másik véleményét és készséggel megünnepli azokat az ünnepeket is, amelyeket más nyelvű, vagy más vallású polgártársai vallanak magukénak. Kilencven éve, hogy a szászok minden tavasszal megünneplik ama sokat emlegetett Johannes Honterus emlékezetét. A szász iskolák és szász szervezetek ünnepi menetben vonulnak végig a városon s a napot egy nem messze eső zöld lombú völgy hűvös fái között töltik. Ezen a napon a szász gyárak megállanak, a szász kereskedők bezárnak és valami gyengéd együttérzéssel ugyanezen a napon a magyar és román kereskedők is bezárnak s az egész város ünnepel, mintha az ünnepelt nem kizárólag a szászoké volna. Ez egy bizonyos lelki egyensúly, amelynek magyarázatát nehezen lehetne megtalálni, mert sok minden van, ami megerősíti és sok minden van, ami ellene mond. A város maga például mintha szintén egyensúlyban akarná tartani népeit. A három városrész szinte számtani arányossággal osztja meg a három nemzetet. A Bolgárszegben csaknem mind románok laknak, a Bolonyában kevés kivétellel magyarok és Óbrassó a maga falusias utcasoraival már külsőre is azt mutatja, hogy ez a városrész a szászoké. E városrészek a belvárosban futnak össze és itt a színek, a nyelvek, az arcok kavarodásában felvillan Brassó igazi jellegzetessége, a hármas egység és az egységes hármasság. E megoszlás persze csak nagy általánosságban igaz, mert Brassót mindennél erősebben együvé fogja és összekeveri az a hatalmas erő, amelyre minden felépül: a pénz. Ami ezen túl van, abban gyakorta különbözünk egymástól. A hatalom megoszlása mindenesetre más. Az uralkodó nép kezében a politikai hatalom gyűl össze, a szászok kezében a pénz és a hagyományok hatalma, a magyarok kezében, nos a magyarok kezében talán semmiféle hatalom sincs. Esetleg annak hatalma csak, hogy Brassó népességének legnagyobb százalékát ők teszik. A számok hatalma persze sohasem az igazi hatalom. Demokrata korokban az elméletek embere talán bízhatott benne, de úgy látszik a demokrácia ma már nem divat. Marad tehát a hagyományok és az évszázadokon át szorgalmasan megvigyázott szellemi közösség hatalma és az új uralom céltudatos és minden területet meghódító törekvése, amellyel szemben erős legyen az, aki megállhat. Mint üllő és kalapács között áll most a magyarság. Miféle sors vár rá, az a jövő titka. A kemény szász üllő és a fürge román kalapács két irányból ható ereje formálja, alakítja, befolyásolja és az anyag belső erejétől függ, hogy e hatások között milyen alakot vesz fel. Avagy persze az, hogy hajlékony és szívós maradjon, mert ha nem, törni fog. De ha hajlékony és szívós, akkor, ha más alakban is, de mégis megőrzi lényegét.

Gyermek a brassói Rudolf-parkban

Következik: 5. Családi ügyek 

Forrás: Erdélyi városképek. Révai Kiadás, 1936.